Kutyavilág
– Nem értem, mi a bajuk. Valamint nem is érdekel. Szükségleteiknek megfelelő területet jelöltünk ki sétáltatásukra, korrektül, ahogy megbeszéltük, közvetlenül a Helyi Kutyavonat (HKV) sínei mellett. Ötször negyven méter. Nekünk sem volt több. Arra kijárhat egy egész kerület, nem rosszabb az sem, mint a Sziget-fesztivál. Még belépőt sem kell váltaniuk, tömeg, zsúfoltság, emberszag ingyen van. Jó levegő, az nincs, de hogyisne, az nekünk kell! Érjék be ennyivel. Szívtuk mi eleget a kipufogógázt, most szívjanak ők.
– Na de talán lehetne engedményeket tenni, ott a sok jó kis közpark, oda bejöhetnének…
– Szó sem lehet róla. Talán ők beengedtek minket? Most, hogy átvettük az uralmat, éljünk a lehetőségeinkkel. Tehát szigorúan pórázvégen járjanak. Sőt, szájkosárban. Az egészen kicsi példányok is.
– Engedje meg, hogy ellenkezzem. A legújabb etológiai felmérések szerint a humán populáció tagjainak szociális érzékenységét, beilleszkedését a fajtársak, illetve, ami még ennél is fontosabb, a kutyák világába, növeli, ha póráz nélkül járhatnak-kelhetnek, sőt, ha alkalmat adunk arra, hogy fajtársainkkal kapcsolatot létesíthessenek, állítólag kevésbé lesznek agresszívak. Sőt, ha egy-egy kedvesebb emberpéldányt, ha kedvünk támad, meg is simogathatunk.
– Minek? Amúgy az etológiai vizsgálatok sem érdekelnek. Nem simogatunk, nem barátkozunk. Szájkosarat a legalacsonyabb növésűre is! Fogja már fel, most mi vagyunk hatalmon! Kutyavilág ez, érti?
– És mi van, ha séta közben szeretnénk betérni valamelyik jó kis állateledel-boltba valami nasiért, amit az esti Kutyavízió közben elropogtathatnánk?
– Nyugodtan. A miénk a világ. A KB (KutyaBirodalom) rólunk szól. A mi életünkről, a mi szórakozásainkról, a mi vásárlásainkról. Addig ők várnak ránk alázatosan, szolgalelkűen valamelyik postaládához, vagy annak híján szemétládához kikötve.
– Nem kéne emberibb helyeket terveznünk nekik? Végül is, annyi hely van ott az aszfalton…
– Miért? Régen, mármint a KB előtt kevesebb hely volt ott?
– Ugyan. Az aszfalt örök.
– Na látja. Mondja csak, kedves kolléga, volt maga már kikötve máshová is?
– Nos, ha jól emlékszem, egyszer. Egy biciklitárolóhoz. De igaz, ami igaz, a szemétládák szagványát máig nem tudom feledni. Legalább turkálhattam volna bennük, de ahhoz túl rövid volt a póráz.
– Látja, ők tudják a titkot. Ha a hatalmat meg akarjuk tartani, rövid pórázra van szükség. Mi pedig eltanuljuk tőlük. Semmi szabadelvűség, kicsapongás. Naponta három rövid séta, de ezzel mindent elmondtam.
– És mivel fogjuk táplálni őket?
– Granulátumokkal, meg mélyhűtött izékkel. Azt már úgyis megszokták. Lehet, hogy a gyártókat megtartjuk. Amúgy is azt mondják, a húsfogyasztás köszvényt okoz, és kinek kell egy beteges, nyavalygós ember?
– Egyáltalán, de mondja meg nekem őszintén: kell ide nekünk ember?
– Ó, hogyne. Anélkül nem élet az élet. Meg aztán, úgy meg is szoktuk őket. Igaz, semmi értelmük sincs a mi szempontunkból, de amikor hűségesen rám néznek azokkal a bánatos emberszemeikkel, mégiscsak azt érzem, hogy kerek az életem. Nem gondolja, fajtárs?
Mirtse Zsuzsa