3. Recenzió a Lovagkór második kiadása kapcsán
Bedő J. István |Könnyű lenne azt mondani, hogy a Lovagkór tükördarab. Nem is tévednénk nagyot – habár… A Lovagkór más, mint amihez hasonlítanám, még ha mutat is amazzal közös vonásokat. Nem regény, ez biztos, de Mirtse Zsuzsakönyvének a műfaját amúgy is nehezen lehetne bármilyen skatulyára írva megtalálni.
És nem csak tükördarabja – hadd mondjam ki – Esterházy Péter Egy nő című opuszának. Tükör is. Itt a nő beszél. A férfi olvasó (például a recenzens) először csak nevet, aztán elkomorodik, mert a tükörben eddig másokat látott, de egyre inkább zavarba jön.
Mirtse Zsuzsa az emberkertben nézelődik. Pontosabban a férfikertben. Éles szemmel figyeli egy-egy példányunkat – mintha a kötet másfélszáz itt megírt hímje mind a szerelme, kedvese, szeretője, társa, párja, apja, barátja – vagy lovagja – lett volna. Persze szerepjáték ez, szinte fontatlan is, hogy volt-e valamelyik az övé (dehogy volt, mondom, hogy szerepjáték), vagy csak a nagyítója elé/alá kerültek. Gondolatkísérletek. Mindről nagyon személyes képet fest azonban, így derül ki, hogy az ötsoros és a háromoldalas bemutatás egyaránt gipszminta pontosságú, és minden alak egyben a leíró (nevezzük MZs-nek, hogy különbözzön a szerzőtől) lelkén megjelenő lenyomat is. Azt mutatja meg, hogy MZs hogyan módosult (vagy nem) az EGYférfihatására.
Nem is lehet nagy adagokban olvasni a Lovagkórt, pedig minden mondata élvezetes. Nem lehet, mert néhány darab után már megpendül belül a kérdés – te jó ég, én is ilyennek látszom? Engem talán azért hagytak el annak idején, mert ilyennek látott valaki?
Férfinak és nőnek egyaránt tanulságos végigböngészni a Lovagkórban megrajzolt alakokat. Nőnek azért, hogy lássa, érdemes legalább ennyire kritikus szemmel vizsgálgatni a sokféle férfit, aki őrá repülne (mint légy a húsra). Sok csalódást lehetne megtakarítani, bizony. (Na, persze tudjuk, hogy a szerelem képes teljesen elhomályosítani az éleslátást.)
Férfinak meg azért – különösen, ha már olvasta a föntebb emlegetett Esterházy-művet –, hogy egy kicsit lássa magát a női nem optikájának speciális szűrőjén keresztül. Ez az optika máshol látja és mutatja meg az értéket, mint ahogy (magunkról) hisszük, és ez meglepő eredményre vezet. Kissé megrepeszt(het)i a férfias önhittséget, és balzsamosan pátyolgat(hat)ja repedezett önértékelésünket.
Az értők tudják, hogy Mirtse Zsuzsa költő, újságíró, szerkesztő (valószínűleg ő is ebben a sorrendben mondaná). Jó régen volt, amikor egy azóta elfeledett regényt (Jevtusenko: Ahol a vadgyümölcs terem) olvasva minden mondatból érezni lehetett, hogy nem író, hanem költő munkája. És most megint.
Mirtse szövege külön kitérőt érdemel. Akárcsak a verseivel, itt is elvarázsol. Csak úgy szórja a sosem-volt, mégis azonnal érthető szavakat. Mondatai zenélnek. A szépségről, a hiúságról, az öregedő testről olyan mondatokat fogalmaz, amelyektől egy poézist kedvelő csuklani kezd a gyönyörűségtől. A hasonlatai (kivált a metaforái) szokatlanok, és vadság híján is szétrombolják (különösen az önző) férfilelket. Az egyiket templomnak látja, a másikat zselének.
MZs saját érzelmeinek leírásait, saját viselkedésének (meg a pasiénak) elemzéseit olvasva a pszichológus megnyalná a szája szélét – mert oly pontos a bonckép. Néha zárójelesen kibeszél a szövegből. Vagyis nem csak a saját érzelmeire, reflexióira figyel. Fontosnak tartja az olvasóét is.
Több főszereplő van: gyakorlatilag minden női archetípus megjelenik. A vámpírnő (vagy sötét királynő, ahogy tetszik), a kötődős, a világtól félő, a gondoskodó, a gyámolításra szoruló, a bekötöző, az útnak indító, a mindig megérkező stb. Egyik sem Mirtse Zsuzsa, de MZs-ben (az elbeszélőben) persze mind megvan. Ahogy a férfiak is többemeletes házak, csak itt szét vannak szedve, izolálva emeletekre – hogy a szerzővel folytatott magánbeszélgetés részletét idézzem.
Mirtse olykor két blokk közé könnyedén beilleszt egy haikut, hogy ezzel is azt sugallja: Kérem, nekem igazából a vers a kedves terepem, de azért tessék csak tovább nézegetni ezeket a tűre szurkált hím példányokat. Tegyük hozzá, nem minden hím nevetséges, nem is gyűlöletes. Nagy mennyiségben azonban olyan ez a lovagi felvonulás, mint amikor apróhirdetésedre jelentkező férfiak jönnek, csak jönnek… És mivel szeretnéd, ha valamelyikhez (egyszer) majd közöd lenne, kritikus szemmel méregeted végig őket.
A kötet illusztrátora Jankovics Marcell – nőalakjai a legkisebb mozdulatukkal is erotikus kihívást sugároznak. Ahogy rejtetten az egész könyv is, amely 2007-ben jelent meg először, óvatosan valószínűleg nem túl magas példányszámban. De mivel azóta is nőttek fel férfiak és nők (hogy most csak ezt a két kategóriát említsem), ismét akadhat olvasója. Csak rajta, de csak csepegtetve…
Utóirat. Kedvelem és nagyra becsülöm Mirtse Zsuzsát. De többé nem merek vele találkozni…
Mirtse Zsuzsa: Lovagkór
Jankovics Marcell tusrajzaival
Méry Ratio Kiadó, Somorja–Budapest, 2015
270 oldal, teljes bolti ár 2800 Ft
ISBN 978 808 928 6034
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Tényleg letűnt a lovagkor? Nincsenek ma már lovagok? És ha vannak, milyenek? Lovagkórosak. A nő ír és nevet – vagy nevettet. Máskor meg dühöng, szomorkodik, lelkesedik, felajzódik ezeken a kisszerű vagy nagyszerű, jellemhibás vagy éppen túlontúl tökéletesnek gondolt mai lovagokon. Könyörtelenül játszik igenekkel és nemekkel; fekete királynő, aki könnyen felborítja az egész sakktáblát, ha nem tetszik neki a játék, amit játszik, vagy amit vele játszanak.
Mirtse Zsuzsa a férfi tünetegyüttesét láttatja a nő szemével, Jankovics Marcell a nő lelki anatómiai térképét rajzolja meg míves tusrajzokban.
Szemtelen könyv, hímsovinisztáknak, plüssmacsóknak nem ajánlott!
Mirtse Zsuzsa