Olvasnivaló a Lovagkórból (részletek a könyvből)

© Mirtse Zsuzsa, 2007

© Jankovics Marcell, 2007

Méry Ratio Kiadó

Budapest

guruló fejek

a mindenség labdái

csendben vétkezem

Salome ajtót nyit (0)

Újra és újra elindulok. Egyedül vagyok, méhkirálynő a kaptárban. Unatkozom. Forgatom, görgetem ujjaim között a világot, de nem tetszik, nem kerek.

(Milyen szép is úrnőm ma éjjel!)

Körülöttem férfiak hevernek, ide-oda dobált férfiaktok, levetkőztetett életek. Lovagok, utolsó végvári vitézek. Tábornokok – s bizony, néha közkatonák. Körülvesznek, védnek engem vagy támadnak ellenem, hogy mikor mit váltok ki belőlük, magam sem tudom. Pajzsukból tükröt tartanak elém, s benne általuk magam megláthatom. Ha nem tetszik a kép, amit látok, más tükröt keresek. A régit pedig összetöröm, mit kezdjek vele. Két tükör között, a töréspontokban átmenetileg jól érzem magam. Szeretem ezeket a szabadságnapokat. Tudom, hogy utána megint új szakasz, új hasáb, új oldal kezdődik számomra.

Mindig többen vannak körülöttem, bevallom, sőt, valamiféle szövetségben élnek egymással, miként a fák az erdőben. Így, erdőként más minőséget is jelentenek a számomra, mint egy szál magukban, ami pazarlás is lenne, és fölösleges. Tévedés, ballépés, rossz ötlet. A magányos fát a szél is kicsavarja. Nem látom a fától az erdőt. Külön is értelmezhetőek, de minek. Erdőt akarok, erdőséget, cseres tölgyest, bükköst vagy gyertyánost mindörökre – még ha e sötétlő erdőben az igaz utat gyakran nem is lelem. Ha kiirtanák őket, az egyet jelentene földi életem alapjainak elvesztésével, fenntartani őket tehát számomra több mint kényelem. Kötelesség.

Persze, szem előtt kell tartanom, hogy minden fára egyesével is kell vigyáznom, de mindezt szívesen teszem, mert rejtekadó otthont adnak, levegőt. Minél többet adok másoknak magamból, annál több marad nekem.

(A hús hamar romlik, sose felejtsd el, Salome. Belédromlik, ha meg nem eszed.)

Azt mondják, a nő egy, mindörökre egy.

A férfi is egy, persze, mindig egy. Mindig egy-egy. Játszom velük, ha úgy van kedvem, gyűjtögetek; mégis, leginkább csak rakosgatom őket ide-oda, miként az ólomkatonákat, és ha megunom a rakosgatást, simán tűzbe dobom bármelyiket. Néha szeretem, ha tűzbe mennek értem.

„Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi,

mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket.”

(Andersen)

Zárójel (1)

Túl fiatal még, önmagát keresi. Nekem erre most nincs időm.

Menj, és keresd meg magad – mondom neki –, aztán ha megtaláltad, gyere majd vissza. Mondjuk húsz év múlva. Addig ártson csak csöndes szívednek Nap és Szél, bántson a szenvedély. Addig keresgélj bátran, hátha találsz valamit magadban egy hosszú, téli éjjelen. Jegesedj még egy kicsit, vagy ha úgy jobban tetszik, égj, de ne most, de ne itt. Kérlek.

Túl fiatal vagyok, magamat keresem. Elkeresgélünk egymás mellett. Ha vagyok is, inkább nem.

Jelzőcsengetés (2)

Budapest. Tolódik az ezredforduló, tombol a nyár. Az utcákon férfiak gyűrődnek a házfalakra, a sétálóutca közepén is férfi áll. Helyes pamacsot hord majd a fülében néhány év múlva, csak még nem tudja. Most még sétál fel-alá a kávéház előtt, telefonál. Omlatag már, puhán gyűrődik a szeme alatt a bőr, de süt még rá a Nap, ezt mondogatja magának.

Elképzelem a majdani kis pamacsával, vicces. Akárhonnan nézem, az ő ideje már esőre áll.

Türelmi zóna (3)

Minden háznak megvan a maga szégyene, takargatnivalója, ahogy minden háznak megvan a maga Dénes bácsija is. Ő a fess férfi a családban, aki lám, sosem öregszik meg, pedig ezer éves, minden ujjára kaphat még mindig, ami nem is ér, és mégsem becsüli meg magát, pedig több nap, mint kolbász. Mindenki Dénes bácsit irigyli. Dénes bácsi pedig reggelenként a tükör előtt áll, és undorodik a saját fonnyadó testétől.

Utcai harcos (4)

Lássuk, miért is. Gyűlöl. Nekem minden sikerül, neki semmi sem. Én jobbra fordulok, ő örök balfácán. Nem tudja megbocsátani nekem, hogy ilyen sikerületlen. Figyeli, hol hibázom. Les, settenkedik, ha vétek, lecsap. Nem vétek. Hát még jobban gyűlöl. Sok ilyen férfi van.

Közterület (5)

A férfi közpréda, o tempora, o mores. De tényleg mindenkivel. Szája, akár a Nyugati-pályaudvar. Nyilvános hely. Bárki járkálhat benne, bárki keresztülsétálhat rajta. Megpihenhet, elidőzhet, ehet-ihat ott valamit, de mindenképpen tovább kell innen mennie, maradni nem érdemes. Régi építésű darab, mégis, egész jó a tervezés. Ha úgy tetszik, küllemre semmi hiba nincs vele. Hiába, ha az alapok jók, nem zavaró a málló vakolat. Sokan használják, erre ő büszke, ahelyett, hogy óvná a már omladozó kincseit. Mediterrán típus. Lenyúlják a nők, és ő hagyja magát. Úgy mondja, csajozik.

Végtelenül vonzó vagyok, dudorássza végtelenül vonzó szájával. Kevéssel beéri, sokat nem akar, mindent semmiképp.

Utálja az egyes számot. Nők – így mondja. A nők ilyenek, a nők olyanok, édes hiábavalóságok, a Semmi templomai.

Közlekedési csomópont. Menetrend szerint történik nála az indulás, nincs késés, korai érkezés, tologatás, ütközések, balesetek. Remek szervező. Mindenkinek jut hely belőle, pedig amúgy első ránézésre azt gondolnám, finnyásabb, igényesebb. Nem befolyásolja őt a minőség – harmadosztályú vonatok (összefirkált kupékkal, szutykos üvegekkel) is érkezhetnek, indulhatnak róla zökkenőmentesen. Van, hogy csak beugranak hozzá (ahogy ők mondják: beruccannak), éppen csak sínágyain megpihenni, aztán mennek is tovább, ámbár, ha tartóztatná őket valaki, jó, jó, tévedés volt, itten nem tartóztat senki senkit sem. Nézem, ahogy befutnak, egyesével, miközben nem zavarja őket a nyilvánvalóság.

Különös, hogy nem hetvenkedik velük konkrétan. Nem mondja, hogy Szeged IC, meg Szolnok Expressz, neki elég, ha tudják róla, hogy járnak rajta vonatok. Reménytelenül nincs arrafelé végállomás.

Kicsit pályaudvarszagú már rajta minden, de nappalra jó még. Használható.

Faragott tükör (6)

Bezzeg ő sosem veszekszik velem. Pedig zuhogó esőben járkálok harisnya nélkül, amíg jól beteg nem leszek, és láthatja a vak is, hogy ezért minimum veszekednie kéne.

Lám, megmondtam, Angyal Fáncsi, ne menjél meztélláb! – mondja rámnevetve, de sosem fájt neki a hidegem.

Mókuskerék (7)

Hogy kerültem ide? Forog körben és körben velem. Be kell csatolni magam, nehogy megszédüljek. Megadott pályán mozgunk, föl-le, lehet sikoltozni nagyokat, amikor föntről látszik a város, és lehet megbánni, amikor megint lent vagyok, hogy egyáltalán fölültem erre a mókuskerékre. Csöngetnek, indul a menet, újra és újra. Elhasznált egy kicsit a sínpálya, kopottak a huzatok. Hány forduló lesz még, mennyi bírható?

Majd elfelejtettem mondani, előtte ki kellett fizetnem a pénztárnál az egész délutánt. Pedig csak egy körre akartam felülni. Semmi többre nem gondoltam, igazán.

Kettős kereszt (8)

Időről időre kirúgják. Várja ezeket az alkalmakat, az édes kis rendszerességet, amibe kapaszkodni lehet. Ilyenkor élvezi, hogy kívül van. A rácsokon kívül. Veri a mellét, tüdejét teliszívja levegővel, hő-hő, édes órákat ígér az éhezőknek, aztán, ha jön az etetés, szépen visszasunnyog a ketrecébe.

Tavaszi lomtalanítás (9)

Évek óta felújítandó. Nem lelakott, ilyet állítani felesleges bántás lenne, de mégiscsak használták, laktak benne, ráférne már egy kis festés, tatarozás. Munkát kellene fektetni bele, ez nem tetszik nekem. Ő is ágál ellene, nincs ínyére a dolog. Pedig repedtek a falai, az ablakszárnyakat már glettelni is muszáj, de nem ez zavarja, hanem a szellőztetés, amivel kezdeni kellene.

Nehéz belevágni, azt sem tudom, honnan induljak. Felfoghatatlanul sok a limlom, talán akkor járok el helyesen, ha először is ezeket bezsákolom, és kicipelem az utak szélére. Nem kedveli, ha az orra előtt hurcolkodom. Azt szereti, ha nem veszek észre semmit. Szóvá is teszi: miért kell mindig, mindent észrevenni? Máskor meg javasolja, hogy söpörjek be mindent a szőnyeg alá, nála ez így szokás. Nem illünk össze, ebből is látható.

Menj addig talán sétálni, javaslom neki, szinte kedvesen, de hajthatatlan, nem megy sehová. Ott marad, holott tudja jól, idegesít. Szűkölve figyeli, ahogy a dolgait zsákokba gyömöszölöm, pedig nem megy máshogy, és látnia kell, hogy nekem megalázó ez a sok hordalék. Csupa szemét. Gyűrött zsebkendő, lejárt újságok, egykori mozijegyek, cetlik követelőző sorokkal, kacskaringós aláírásokkal, kifizetetlen számlák, és persze fényképek mindenhol, nem családiak. Ki velük, nem férek el.

Elvi dolog, mondom neki, miközben utálom a ragacsos kezeimet, neki kellene mindezt megtenni, nem nekem.

Te beszélsz elvekről, korhol. És nálad, mondd csak, ugyan ki takarít? Kit eresztesz be magadhoz egyáltalán? És ha nem tetszik mindez, miért vagy itt, miért nem mész oda, ahol jobb neked?

Ürességet akarok, legalább akkorát, mint itten, bennem van, böködök a mellkas-csontok mögé. Romok tetejére nem fekszem, szúrja az oldalam.

Ez egy ilyen, túlzsúfolt szoba, védekezik, szokj meg, teszi hozzá még, találd meg így a helyed.

Teli már szálkával minden kezem.

Ha már járni lehet az egymásra tologatott bútorok között, áttérek a finomabb munkákra. A képkeretek reménytelenül porosak, pedig egyik-másik kép egész jó, igazán megérne több gondozást. A tárgyak is rendben vannak, na de a fal!

A falhoz ne nyúlj, vinnyog, tudja, hogy azon múlik minden.

Így akarsz élni, kérdem, persze, miért is ne. Jó lesz ez így neki. Nem kell jobb. Kár beleölni a festéket.

Becsukom az ablakokat, egész huzatos már a lakás.

Hallgatok rá, megyek.

léggyökér-éj volt

más kertjében ébredek

ki tartja vállam

(Philemon és Baucis)

Törökfürdő (10)

Többen vannak mindig, csoportokat képeznek. Csapatban érzik jól magukat, mint a gúnárok. Falkában járnak, sereget alkotnak, nőstények után kajtatnak, de van, hogy csak eleségért, mindezt szállodákban vagy szemétdombokon, nem félnek attól, hogy a nagy hal megeszi a kishalat, mert kiegyenlítődik minden közöttük, nincs tét, életükről nem kell számlát adni senkinek.

Puhulunk a gőzben, legurítunk egy sört, mondják – nekik igazán nincs egyes számuk. Otthon vannak mindenben, tudják, hol kell legurítani azt a sört, és melyik a legfutóbb gőz a városban. Vajon hogyan fognak így egyedül meghalni?

Kerékbe tört idők (11)

Kívülről tudja a világot. Jó ízlése van, von Haus aus, a tárgyai is jók, ebből következően, naná. Utolsó aranyágacska, ha értik, mire gondolok. Nem szereti a rendetlenséget, a bizonytalanságot és az olcsó dolgokat. Végtelenül pontos.

Végtelenül rendetlen és pontatlan vagyok. Sokba kerülök, jó az árfolyamom, tehát megbecsül (ahogy a jó ételt, a jó tárgyakat).

Nem tud elkésni sehonnan, soha. Ha fél öt, akkor az tizenhat óra harminc. Nem huszonkilenc és nem harmincegy. Ha tíz perc múlva, akkor az tíz perc nulla nulla múlva. Minden elszalasztott percet magamnak rójak fel.

Ha késem (mindig késem), kínos pontoskodással olvas. Általában napilapot. Hetente egyszer hetit is. Rovatolja az időm. Kis késés szerkesztői bevezető, nagy késés külpol-elemzés. Egy pisilésbe éppen belefér egy könyvrecenzió, két olvasói levélért cserébe elintézhetek még némi telefont. Körénk törik az idő. Bármit csinálok, úgysem jó neki. Hiába igyekszem.

Szépen, érthetően mondd, hogy mit gondolsz, mondja, és tanító bácsisan felemeli az ujját.

Kellett ez nekem? Mindig is utáltam a felemelt ujjakat, de ellenkezni úgyis felesleges. Keserű szemrehányást csak magamnak tegyek mindenért. Be van itt már csípődve minden, belérozsdásodtak a szokásai. Jól idomított állatkát akar nevelni belőlem, mert a jó nevelés mindennél fontosabb, a vezérfarkas okítja mihaszna kölykét itt, bár szerinte reménytelen eset vagyok, viszont legalább hazudni úgy tudok, mint a vízfolyás.

Ígérem, asztal alá nem köpködök, szalvétába nem fújom az orrom, végképp nem rakom vissza fordítva a gyufát, használt zsebkendőimet sem hajigálom szanaszét, és nem késem el többé sehonnan, soha – hadarom levegőt sem véve.

Jól van, jól, mondja. Tanulékony vagy, bólogat.

Tanulékony vagyok, bólogatok.

Látom a szemén, hogy ez a bólogatás megviselte kissé, mert több másodpercig tartott, belefért volna legalább egy kis átfutott világgazdaság, de ha az nem is, mondjuk az impresszum, terjesztőkig bezárólag, no és a telefonszámok. (Fax nem érdekes, úgysem tudja használni, nem az ő dolga, és ideje sincs rá.) Igaza van, elhagyhattam volna azt a bólogatást talán, végül is, az impresszum, lássuk be, elég fontos dolog.

Engem is pontosan olvas. Hiába esküdözöm, hogy nekem elég lenne, ha csak körülbelül tudna, nem kellene minden egyes kis hibát (szeplőcske, jellembéli hiányosságok, ügyetlenkedésből származó kék-zöld foltok) számontartania, ő hajthatatlan. Azt mondja, így becsül igazán. (Mint az ezüsttálcát, a jó bútorokat, például.) Említem újból és újból, hogy ez a nagy pontosság felém hiba, mert eltakar engem, az úton éppen a világszép körülbelüliségemet veszítem el, de nem tágít. Ez az ő fényűzése. Kijavítani őt késő és felesleges, valamint szemtelenség is lenne nekem.

Mindene megvan, sőt, kicsit több is, ezt is pontosan tudja, mert rendszeresen készít az életéről összegzéseket. Havi leltárt, éves leltárt, mikor mit. Én is leltári tárgy vagyok. Felsorol és megszámoz, belistáz, lajstromba vesz, nyilvántart, nem hiányozhatok onnan, mert hiányoznék a szemének, de csak mint a falról egy jó kép, másra ne gondoljak, ennyi ez, és tényleg nincs ebben több, én is ezt gondolom.

Kínosan ügyel arra, hogy jártasságai legyenek, és ne csak elméleti síkon: cserél villanykörtét, pótol kereket, fejből tudja a periódusos rendszert, ha kell szépirodalmat is olvas (bár nem tartja semmire), és zenei műveltségre törekszik, pedig botfülű.

Jól tud tornyot rakni is, még hogy nem tanulta sehol. Apja-anyja is már nagy toronyrakó volt, a toronyrakás családi hagyomány náluk, nem is lehet más. Amihez nyúl, ott arany terem, csak győzzük szedegetni, tudom én ezt, értem, csak mégis, ez a felemelt mutatóujj, ráragadnak a napok, és feltűz a tetejére engem is, mint valami apró, fénylő bogarat. Így nem lehet élni, így nem lehet, mondom, mondja. Mondogatunk.

Este élére hajtja a nadrágját, szék karfájára teszi, vagy még inkább a szekrénybe. Bebújik pizsamájába, pontosabban, magára helyezi a pizsamáját, bort tölt magas pohárba (alatta tálca, ezüst), és máris felhangzik az ismerős zeneszó, kezdődik az este nevű, megjelölt idő. Jöhet a marhahúsleves, sok tésztával, tormával, telefonon tehát már ne zavarják, mégiscsak felháborító ez a mostani világ, zsémbelődik, pedig csak a poharak hallgatják üveghangjait.

Nem volt ezeknek gyerekszobájuk?– méltatlankodik.

Nicht vor dem Kind, hallotta ezerszer, így kimaradt mindenből, ami rombolhatná.

Keret, füstarany (12)

Mint mindig, ő kérdez először.

Ugye, tökéletes vagyok?

Szüksége van rá, tehát mondom, miért is ne, tökkkéletes vagy, persze, töhökéhélehetehes.

Így hazudunk mi egymásnak.

Mindenhez ért, erre is büszke lehetek. Persze, vannak kiemelt területek, amelyben különösen otthon van. Most talán először elmondhatnám, hogy hol is vannak az ő otthonlévőségének szobái, de egyszerűbb, ha az mondom, ahol nincs szoba: a költészethez szerencsére nem nagyon ért.

Nem téveszthetek, mert nyakon csíp, mint a héja az áldozatát. Nem tévesztek tehát, vagy hazudom a tökéletességet, az is megteszi. Tökéletesen hazudjak, bátorít, beéri ennyivel. Magabiztos, pöffeszkedő ízlése van, gyorsan választ, legyen az kép vagy keret.

Ha hallgatom, mindent megtudok arról is, ami cseppet sem érdekel. Kultúrtörténeti sasszé minden mondata.

A jó bor az szép, nem lármás, Balassi mint tudjuk, Balassa, és most figyelj, na-gyon ha-tá-sos, mondja a múzeumban a kép előtt, miközben hátrál egy kicsit, s hunyorog. Valamint, nehogy elértsem őt, azt is hozzáteszi még: meggyőzőek a színei.

Igen, nekem is tetszik, bólogatok, amíg egyenlő nem leszek a bólogatásommal, aztán már csak a képet látom, a keretet sem, csak a vásznat, a gyűrődő festékeket. Bámulok, hogy hű meg ha, de közben dühöngök, mert mit keresek én itt még mindig, már megint?

Maradnom kell most, kapaszkodom magamba, hogy ne tűnjek el, illa berek, váljak kámforrá, szivárogjak tova a repedéseken, mint tettem azt megannyiszor, amikor a menekülés megkísértett, melynek az oka talán csak egy rosszul megválasztott jelző volt, talán ennél több, egy egész világrend, mely számomra nem otthonos, belakhatatlan, benne nincs helyem. Megmarkolom a kezem, utánam nyúlok, pedig sebesre karmolom közben a vállamat, nehogy kisétáljak megint ebből a helyzetből, és átmenjek a falon, mint mindig, amikor magamtalan vagyok. Mint mindig, amikor elindul valami odabent, s én vele megyek. Sasszé a világok között minden megalkuvásom. (Úgy járok át a falakon, mint huzat a szobán.)

De hiszen, próbálkozom még egyszer, dobd már ki a jelzőidet! Nekem elég, hogy megvidámodik itten a lélek, miért kell ennél több? És látod?, erre figyelj már!, minden képen van fénykapu, kicsi világosság. Valahol mindig felsüt a Nap.

Különös, hogy ezt mondod – hunyorgat szavaival –, pedig lám, az még a te számodra is tudható (sőt, tudnod kell, illik, kötelező!), hogy kedélyvesztett volt a mester, lelakott élet jutott neki, fura fiúk, olcsó kis szobák.

Próbálja aláverni az árakat, de már nem hallom őt, nem érzékelem.

E tájakon felfénylik valami. Látod, mindenhol van fehér, egyáltalán nem gondolnám, hogy reménytelen eset, és ezek a fénykockák, ezekre lehet támaszkodni, sőt, tényleg megnyitnak valamit, bennem legalábbis, ajtót, fénykaput – hadarom.

Különös, hogy ilyeneket veszel észre, csóválja a fejét. Különös. Engem mindig az izgat, hogy mitől lesz hatásos a kép.

A fogai egy kicsit elnyűttek már. Talán, ha nem szemben ülne a fénnyel. Fényre van szükségem, mondja, még jó, hogy a tengersok fényben nem látja magát. Nem látom, nem látok. Nem látszódunk.

Ágbogak (13)

Ágamra szállna, rigó (Turdus merula).

Fészekalja három, néha öt, halavány, kékes tojás, éheznek, fáznak, no meg a taníttatás, oda kell minden pénz, ugye, ezt azért meg lehet érteni.

Toronyugrás, víz nélkül (14)

Ez a férfi nagy nekem. Lóg rajtam mindenhol, mint a kölcsönkabát, mint a talált pulóver. Tovább kellene mennem, tehát maradok. Próbálom, próbálgat, ez nagyjából kitölti az időnket. Nézi, elmerülök-e. Különféle súlyokat akasztgat a nyakamba, s még különfélébb mutatványok által kell bebizonyítanom, kibírom-e a rámerőszakolt terheket. (Nem.) Fel kell másznom a házak tetejére, a templomtoronyra, a híd madarára, közben kékre-zöldre verik a vasak a szárnyam, de nem mondom, mint ahogy azt sem mondom el neki, hogy gyűlölöm, ha próbálgatnak. (Úgyis csalok.) Valódi helyzetekben, majd ott megfelelek. Valódi helyzetek viszont nincsenek. (Soha.)

Vannak laboratóriumi körülmények, celofánhelyszínek, papírmasé-színpadok, melyekhez ragaszkodni nem lehet, kötődni hozzájuk végképp nem, mert mitől is. Na, nem tudunk kötődni egymáshoz. És? Érjem be azzal, hogy van mesterséges környezet, másnak még ennyi se jut, és azért átmeneti tereptárgyként csak ott van ő is a tájban, a tájamban. Ekképp legyek jó, ha tudok. (Nem tudok.) Nem csüggök ajkán szótlanul, nem szövődik láthatatlan háló közöttünk.

Mégis, amíg próbálgat, vonzónak látom őt. Amikor nem velem kísérletezget éppen, teljesen érdektelen. Kísérletező típus, szerencsémre. Ha észreveszi a szemem villanását, felajzódik. Gyakran villog a szemem. Ez tart össze minket, ez a kovász a kenyérben, vérben a cukor, szőlőinda mellett a karó.

Különféle helyszínekre hurcol, ez is feleljen meg nekem. Nincs saját, nincs enyém, mindenhol vendég vagyok. Idegen tárgyak kerülnek körénk, kölcsöntörülközők, ilyen függönyt sosem tennék fel, dupla whisky triplán, dekára bemért napok, kicentizett órák, kölcsönpapucsok.

A semmit csináljuk, a zajos semmit, miközben én szeretnék hallgatni is néha, talán mást sem szeretnék, azt hiszem. Nem akarok állandó cselekvést, in-ter-ak-ci-ót, kevesebb is elég lenne, például bámulni az eget, hogy milyen vicces most felettünk, nézd csak, borotválkoznak az óriások, ilyenek, ez éppen elég. (Nem elég.)

Amikor lázadozom mindez ellen, azt mondja, ez a részéről bebiztosítás. Könnyebbség. Azt is mondja, hogy ha a lepke repülését akarjuk megérteni, először ki kell próbálni a báb-létet is, bizony. És értsem meg, hogy nem siettethetem, s ő nem hagyhat ki egész útszakaszokat. Előbb meg kell felelnem, előbb tudnia kell, bírom-e az egész-t. Nem kockáztathat. Figyelek? (Figyel.) Beszél önégetésről, a perzselődés fokáról, meg a megégetett kezei számáról (ennyi keze egy polipnak sincs), majd ha előbb én, akkor másodikként ő. És tudjam meg, ha éjszaka véletlenül nem vele vagyok, rágcsálja ám a szája szélét, amikor nem tud aludni. (Egész éjjel alszik.) A jóléti rendszernek vége, ideje, hogy mindezt tudomásul vegyem. Biztosít, hogy nem volt ám mindig ilyen, de ilyenné tette az élet, sajnálja, ne morogjak a súlyai ellen, és mit akarok, még meg sem kezdődött valójában az út.

Valódi utat akarok, érted? kiabálom. (Előbb én.) Mindegy, milyen hosszú. Terepet, buckákat, sok hegyet, tudom, nem vagyok hosszútávfutó alkat, de ott mégis menne. Kapnék levegőt. Itt csak a visszatérő köröket látom, állandóan a nézőteret bámulom, elfogadok mindent, amit bedobálnak, de odakinn utolérhetetlen vagyok.

Nos, majd egyszer lesz minden, bólint. (Utóbb ő.) Terep, buckák, amennyit csak akarsz, de addig még gyakorolnod kell. Emlékszel a szabályokra, ugye?

Jobb lenne, ha az oxigénpalackommal törődnél, gondolom válaszként. Ha így maradunk, meghalok.

Nem hisz nekem. Bár lehet, hogy a „bennem” az ideillő szó. Csökkenti a járandóságaimat, emeli az adókat, fizetőssé teszi a rendszerünket, aztán, ha nem vigyázok, egy szép napon bezárat mindenemet. Anélkül, hogy előzetesen megbeszélné velem. Ma neked, holnap nekem. Mennem kellene, tehát.

Jobb vigyázni veled, azt mondják. (Még mindig itt tart: mondják.)

Már nem akarom, hogy a belémférj, hogy a mondataimban elhelyezd magad, mormolom, és hibázni kezdek. Nem figyelek rá, igaz, magamra sem. Elrontok mindent, csapnivalóan viselkedem, levegőért könyörgök, ledobálom a súlyokat, csúnyán beszélek, összehordom magam mindenkivel, elhagyom a fél életem, megbüntetnek a metrón, kiszaggatom a léggyökereimet, elmerülök valami iszamós, ragacsos anyagban. Reménytelen.

Feledhetetlen hajad van. Pompás. (Így mondja, feledhetetlen.) Szerencsére túljutottam rajtad. (Így mondja, szerencsére.)

Háló, ha nem tart (15)

Jó napjain alapvető. Fejből tud mindent, ami felesleges. Nem az ittlét érdekli, hanem az átlépés, a meghagyás. Mit és mennyit magunkból. Megragadható-e a létezés (illetve annak hiánya) nyelvileg. Létélményben, én-élményben gondolkozik, nem csetlő-botló verssorban, hanem szövegösszetartó erőben. A jó és a rossz különválasztásának gyakorlata (gyakorolhatósága?) érdekli, meg hogy van-e a szórtság mögött háló, mely megtart, körülfog.

Nekem ez sok, ágas-bogas. Nem vágyom az egészre. Elég lenne néhány rész, részlet, egy-egy darabka a teljességből, hangsúlytalan összetevők, foszlányok, fecnik, cafatok, apró innen-onnan falatok. Nyak és tarkó. Fülek. Nem bánnám, ha neki is elég lenne mindez. Lábujj-világegyetem, talp-mindenség, hát-örökkévalóság. Őt azonban a gravitációs pontok érdeklik. Már a létezés gravitációs pontjai.

A teremtésről szó szerint soha nem beszéltünk, valahogy nem illett volna a napjainkhoz, persze az is lehet, hogy ebben most tévedek. Szép, kapaszkodó keze van, ennyi, ami elmondható. Ha valamihez, hát ezekhez a kezekhez ragaszkodom, vagy inkább a kapaszkodásához, hol így, hol úgy gondolom ezt.

Azt a fajta természetességet hiányolom belőle, amivel az életet élni érdemes. Az a fajta természetesség idegesíti, ahogy az életet élni tudom.

Sosem fogom utolérni, gondolom, hiszen nekem mindig bajom volt a beméréssel, a kottával, az alaprajzokkal. Már az emberi létezés alaprajzairól beszélek. Utálom a felkiáltójeleket, nincsenek egész mondataim, és ez a nyelvi megragadhatóság is bajos nekem.

Gyakran vannak rossz napjai, ilyenkor nyüszög, szűköl a szekrény tetején, miközben magokat rágcsál. Ne félj, nem fog fájni, mondanám, de másik szabályrend szerint fog elmenni, tudom, vonyítva, csúnyán, nyomtalanul. Visítani fog, mint egy malac. Nem segítenek majd rajta mások létélményei, nem tartja majd össze a betűit semmiféle erő, üvölteni fog, miközben meghal, zuhanó testét háló nem fogja fel. Nem lesz átlépés, nem lesz meghagyás. Kilövell majd nyílvesszőként, és véletlenszerű lesz, ahová célba ér. Tudom, tudja. Ettől kíméletlen a játék, nem lesz újabb forduló.

Adok még neki magocskákat, látom, azok lekötik. Megnyugszik néhány percre, aztán újra kezdi.

Mert a meghagyás mégiscsak fontos dolog, prüntyögi, amikor már üres a szája. Megsimogatnám, de nincs már kezem.

Tudom, helyeslek inkább helyeslő szememmel, ó, hogyne, meg az átlépés, meg a lábnyomok.

Meg kellene valahogy úszni, persze, Holbein halott Krisztusa óta ez jár az én fejemben is, de hiszen ez még igazán senkinek sem sikerült, eddig még senkinek, mire is számítok. És, a legfontosabb, hangok ne legyenek. Belőlem-hangok semmiképpen sem.

Nyüszít és szűköl. Rendesebb helyeken megvetik az ilyeneket, de ő nem rendes helyről van. Sötétből és műfényből él. Remélem, ha egyszer sikerül majd továbbmennem, sosem fogok emlékezni rá. Ahogy azt is remélem, hogy módom lesz időben elbújni majd jó messzire, hogy ne halljam a visítását, amikor mennie kell.

Kifutópálya (16)

Három nap még a világ, pátyolgatom. Naponta számolom a romlásokat rajta, próbáljuk belőni, mennyi lehet előttünk még. Nem bánnám, ha örökké számolgathatnám, fene bánja, hogy egyre kisebb a ragyogás.

Nő, hét színben (17)

Nehezen értjük meg egymást. Nem értünk meg egymásra. Mutogatunk, kézjeleket használunk. Más nyelvet beszélünk. Ő zakóban van, én tollruhában – vagy állatbőrökben, mikor mit hoz a sors.

Nem vagyok állandó neki, ahogy ő mondja. Olykor úgy tartja, én vagyok a változó pillanat az állandóságában.

Nem értem a nyelvét. Nem érti a nyelvemet.

Mindig ott van, ahol fontos ott lenni. Ahol, értsem meg, ott kell lennie. Köré épülnek a helyek. Ő a körtér közepén az óra, a smaragdtábla, az agóra, a sarokkő, a radix, az origó. Hozzá igazítják az időt. Ő a biztos pont, a fogódzó, hegyen a kapaszkodó, a végső igazság, az alapelv, a világ hét csodája egyszerre.

Visszatérő gondja, hogy sosem vagyok jókor jó helyen.

Így nem lehet semmit elérni, korhol, talán igaza van, hiányzik belőlem valami, nincs végső út, még nincs, ma itt, holnap ott, és tényleg minden hely egyformán jó még nekem.

Gyere ide, mindennap változó! – kiabálja felém.

Szivárványból van szőve a bugyim!, kiabálom vissza, és továbbsétálok a kémények között.

Szereplőválogatás (18)

Megérem neki. Kockáztat. Mit veszíthet, legfeljebb sikerül. Minden tűzbe tart vasat, ismerjük ezt, ugye. Közös munkákat ajánl, projekteket szervez, mert amúgy nem lehet bevallani, hogy egyszerűen testet akar. Bonyodalmas, cirkalmas selyempapírokba csomagolja magát. Jó sok csomagolópapír kell, mert van mit elfedni, de ez nem zavarja, sőt, élvezi, hogy ezt teszi. Művészetpártoló, ah, milyen kár, hogy ez is csak selyempapír.

Hosszasan beszél magáról, nem mintha kérdeztem volna.

Hosszasan beszéljek magamról, biztat.

Milyen alapon, kérdem. Milyen alapon?

Van egy prodzsektem, így mondja, prodzsekt. Éppen rád gondoltam vele, köréd szerveződne, nagyszerű lesz, meglásd, rád van szabva éppen, lelkesedik. Lóbálja előttem a mézesmadzagot, kár, hogy nem vagyok édesszájú.

Nagy lehetőség, mondja, kihagyhatatlan. Még egy kicsit csücsörít is hozzá, úgy látom. Nyakkendőjét túl szélesre köti meg. Ez az általános széleskedés is, jaj, mennyire taszít.

És ezek már nem is madzagok, de egész kötélkereskedés, mi itt meglóbálva vagyon. Kihagyhatatlan, nyilván. Csakis kihagyom.

Fény, másolat (19)

Amióta ismerem, olvas. Ír. Mindent tud amúgy, csak írni nem, viszont semmi mást nem szeretne igazán. Ezért olvas, és les. Hogyan csinálja más, hogy lehetne észrevétlenül lenyúlni a világegyetemet. Mindig vannak új felfedezései, amelyeket kötelezővé tesz. Csak így lehet, csak így! – mondja, és próbálkozik. Hihetetlenül termékeny. Rója a Semmi köreit.

estére fázom

szélben kavargó tollak

csontig vetkőztem

(szétszórt kincseim)

Tükrös szív (20)

Mit tehetne mást, gyűjtöget. Él, mint a Jóisten madárkája, ugrál ágról ágra, csipeget ingyen-magokat. Szereti az édességet. Barátfülét sok porcukorral, miegymást. Mélyebb összefüggéseket sejt állandóan, reggeltől estig. Olyanokat, amilyet senki más. Lát a szemével, az összessel, a harmadikkal is, bele, a dolgok mögé. Nem javítom ki. Nincs már mit javítani rajta.

Fél az öregségtől, pedig elég öreg már ahhoz, hogy legalább ettől ne féljen. Gyógyít, ha szerinte beteg vagyok. Gyógyít tehát mindig. Fürkészi a szememet, bajokat lát benne, bizonytalanságot és zavart, hát nem csoda, mondja és csóválja a fejét, de majd ő segít, csak hallgassak rá, ne tudjam már megint jobban, és főleg, higgyem őt el.

Lázas arcra nem jó, persze, persze, csak ha a lélek haldoklik, de ahhoz nagyon ért, fújom a leckét, amikor összenevetnek a hátam mögött. Van rajtam mit kalapálni, gondolom, ha úgy tetszik, hozzám egy egész kovácsműhely kevés. Hagyom magam tehát, remélem, használok neki. Hagyom, hogy gyógyítsa magát velem.

Amikor jön felém égszínű overalljában a szikrázó hóban, felhőkönnyeimmel a világot áztatom.

Milyen fiatal vagy, mondom.

Milyen fiatal vagyok, mondja.

Nem bízik meg bennem, szavamra, sosem.

Manikűr négy kézre, zongorára (21)

Van olyan, akit jobb elkerülnöm. Ez bizony nehéz feladat, mert hát nagyon akar, így mindenhol ott van, ott is, ahol nem kéne lennie. Nem kéne lennie sehol.

Mennék az utamra, de eltérít. Beavat, belémavatkozik. Belső szögeim összege egyenlő lesz vele. Kifizeti az összes számlám, meghatározza a hangulati görbém ívét, megetet-megitat, megoldja az életemet, szépen csendben rám épül, rámcsontosodik, felépíti magából a napjaimat, és egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a levegőt is rajta keresztül veszem. Gondoskodik rólam, ahogy mondja, ez a felelősség lényege, teszi még hozzá, nehogy alulértsem őt. A belső szögleteimben kuporgok, melyeknek összege egyenlő az akaratával, siratom meglékelt napjaimat, kifosztott ölemet.

Az is az övé, jelzi. Birtokol.

Hasonlatos vagy a mindenséghez, bókol, szerinte most szeret.

Még egy pohár hasonlatot tölts nekem, mert beverem a kirakatodat, mondom neki szelíden. Ölem nélkül szárnyatlan angyal vagyok.

Jó lenne, ha csak nekem tartogatnád magad, rendelkezik.

Jó lenne, ha nem kéne mindig ezen utcai harcokba bocsátkoznunk, toldom meg szavait.

Körmöm alatt bőre egyik finom részlete lóg.

Csodakút (22)

Gondolatcsókolózik mindenkivel. Meg gondolatvetkőztet. Gondolatöltöztetésről szó sincs, azt tegye meg helyette szépen mindenki, és utána gyorsan menjen el, névjegyet semmiképpen sem hagyjon maga mögött. Hazakísérni se kelljen. A taxit találja meg egyedül. Gondolatban az ország fele már érintett általa, leszámítva az ivaréretleneket meg a reménytelenül túléretteket, akik védettséget élveznek még, már. A többi viszont legalábbis „elgondolódott”.

Az arany középút rabja. Onnan bárki jöhet. Olyan, mint a régi mesékben a mindent felfaló kisgömböc, csattogtatja a fogát. Céltalan mohóság gyötri. Bármi érdekli, mindenre vevő. Nincsenek elvárásai, nem minősít. Miért is kéne lebeszélnem magam bárkiről, tűnődik, miért is korlátozná magát? Szétesett fenék ­- otthonos, lógó mell - alkati, nem kövér, hanem húsos, fekete háromszög a hónaljban lelkesítő, mi a fazékban kifő, legyen az dívapörkölt vagy háziasszony-pecsenye, egyszer mindenképpen ehető. Ismétlésre nem törekszik. Miért is tenne ilyet? Oly sok még a friss hús, oly sokan éhesek.

Virágkötészet bilinccsel és selyemzsinórral (23)

Letéptem ezt a hangaszálat. (J’ai cueilli ce brin de bruyère.) Leszakítottam, és rögvest csokorba kötöttem volna, de azt mondta, egyedül érzi jól magát. Egyedül érzi igazán jól magát, bővítette, és örülne, ha tiszteletben tartanám a kéréseit. Én viszont nem tudok egy szálban gondolkodni, annyira megszoktam már a csokrokat. Lesznek ebből még feszültségeink, de legalábbis apró ellenvetések egymás kellemetlen szokásai iránt.

A csokorkötés kellemetlen szokás, velem ne tedd, mondja.

Na jó, jó, de akkor mit tegyek veled, tűnődöm hangosan. Mert tudod, úgy támasztjátok egymást. Nem tűnik fel az eseti gyengeség, gyarlóság. Úgy, együtt, megörvendeztetitek a szívem, meg aztán, valljuk be, könnyebb locsolgatni is.

Mondataimmal nem szerzek boldogságot neki, ahogy mondani szokta, mindig van egy rossz mondatom.

Akkor legalább legyetek koszorúba rendezhetőek egyszer, próbálkozom újra, villog a szeme, gyorsan abbahagyom.

Kicsit szipog. Fáj a háta, a dereka, no persze, persze, idő szaga (odeur du temps). Meghalt az ősz, tényleg. Körülnézek a kertben, amíg van kert, amíg van körül. Most tél van. Állítólag tavasz jön – vagy mégsem, és akkor tényleg nem fogjuk egymást látni soha többé ezen a földön. No nézd csak, ez lever. Elkedvetlenít. Nem mondom még neki, nem akarom elhamarkodni.

Mondok mást. Ha meglát, felderül. Vagy nem. Időjárástól függ, legalábbis arra fogja. Van, hogy mindent megtennék, hogy kiderüljön benne az ég, de néha túl erős a belső nyomás, vagy mi, ilyenkor komorkodik.

Nincs rálátásom a bajaira, mondja, meg azt is, hogy magamból sem látok ki. Ezen mindig jól elcivódunk. Ilyenek történnek velünk. Mégis, valami miatt nem tudom úgy otthagyni, mint az út menti csigát, kavicsot. Talán a szűkülő idő okozza ezt, talán a nyelv, amit mégiscsak egész jól értek, hiába idegen.

Nem bánom, megpróbálom, viharba a csokrokkal! Leszállnék már, megpihennék, hazudok. Csak szeress, és ugyancsak bízzál bennem.

Késő, korábban kellett volna, szipogja. Felkomorodik, lederül.

Van, ami lefordíthatatlan. Lefordítom.

Hármas könyvecske – kapcsok nélkül (24)

I.

Amióta ismerem, sosincs kész, soha nincs befejezve. Ez akár lehetne elismerés is (ha szeretném a változékonyságot, vagy ez esetben a változékonyságát), de nem az.

Röghöz kötött vagyok. Minden mozgás kibillent a tengelyemből. Éghajlat-változást és kiszámíthatatlan időjárást okoz. Oxigénhiány lesz körülöttem, lihegnek a fák, tartós felmelegedés várható, városok merülnek alá. Megváltozik a felhők szokásos vonulási rendje, szárazság vagy hirtelen áradás, bármi jöhet. Ezzel jól elbizonytalanít, kétségek közé sodor. Ilyenkor két-ség között leszek, megkettőződöm, két szék között a földre leesem, kiöntik a vízzel a gyereket is, ide-oda hajlok, szórtságomban leszek egyedül létező, aki hajlamos rossz útra tévedni, a kivilágított ösvényről letérni, setét erdőbe keveredni, láthatatlan sarkokon láthatóan befordulni, illetlen dolgokat művelni, csúnyákat kiabálni szegény világ szegény fejére. Tehát belátom, nékem a változékonyság nem enyhet adó. Talán azért, mert bennem semmi sem állandó, így hát kívülről keresem azt, ami odabentről hiányzik, ami nekem nincs, sőt, sosem volt. A jó kis unalmas állandóságot keresem. Mindennap ugyanaz legyen! Semmi sürgés-forgás, lengedezés, mozgolódás, ide-oda lépkedés! Ugyanott együnk, ugyanott legyünk, ne játsszunk azzal, hogy hol ilyenek, hol olyanok vagyunk, haljak bele az egyhangúságba, süllyedjek fülig az unalmas hétköznapokba, ne történjék semmi velem, akkor leszek boldog, akkor igazán.

Itten én boldogságot (ezek szerint) nem találhatok. Paradicsommadár. Állandó ide-oda alakulásaival szorongások között tart engem, halált ad nekem.

Ő ezt nem érti, mert a megértéshez idő kellene, abból viszont neki soha nincs, nem ér rá, mert folyamatosan kezeli, ápolja magát. Sokat fektet a testébe. Ez elvileg vonzóvá is tehetné őt, mégis gyakran éppen ezért viszolygok tőle. Az is lehet, hogy a vonzódástól iszonyodom, melyet – akaratom ellenére – belőlem kivált. E vonzódást bevallani szégyellem, mások előtt letagadom, idéző- vagy zárójelbe teszem (mikor éppen mi éri meg nekem jobban), de kitörölni mégsem tudom, egyelőre legalábbis semmiképp. Hatása alatt tart, nem tagadom. Bajt hoz rám, a lehető legrosszabbat hívja elő belőlem, de mégis van valami kötés a mélyben, testkötöttség vagy mi, amely nem enged, leláncol, odabilincsel, hiába minden okos szó.

Szépnek tartja szépséges önmagát (mellesleg én is őt), de nem úgy, mint egy tökéletesre formált szobrot, mondjuk, mint Michelangelo Dávidját, bár én őszintén sajnálom ezt. Ott csak úgy terem az égig érő kőmeztelenség, az óriáshús, jóízű, nem bántó az a szépséges tömeg, ott izmok és erek kanyarognak mindenütt, mégis, semmi szemérmetlenség nincs benne, itt viszont nem erről van szó.

Úgy gyönyörli magát, szembántóan, szégyentelenül, mint egy állandó felújítás alatt álló épületet, amely valahol mindig fel van állványozva (kicsi zöld háló itt-ott, mállik a vakolat, ami összetart már, az deszka és éjszaka és máz), és már rég nincs köze a valódihoz, a mindig-egy-kicsit-gyűrött férfiszagúhoz, de mégis, muszáj vele, úgy értem, nekem vele és neki magával, szüntelenül foglalkozni. Mert az alapanyagok jók, és a végső benyomás oszlottságában is lenyűgöző, szemlefoglaló. Legalábbis nekem időről időre leköti a szemem.

Úgy is kezeli a testét, mint más a házat, amelyben él: sövényt nyír, kerítést fest, ablakot mos, mindig talál rajta (magán) valami javítgatnivalót. Ideillő lenne, ha azt mondanám, elidegenedett a saját testétől.

Egy férfi ezt önmagáért teszi, ha igényes, mondja, sőt, mondogatja elidegenedett szájával, mert igényes, nyilván, és reméli, hogy van még önmaga. Időről időre felteszem magamnak azt a kérdést, hogy miért is jó ez nekem.

II.

Általában otthon van, ritkán házon kívül – értsem ezalatt azt, hogy ritkán veszíti el az öntudatát, azt a poros, józan eszét. Fegyelmezett ember, számomra ez többször idegesítő, mint elismerésre méltó. Ha mégis házon (magán-) kívül van, úgy viselkedik, mint a kizárt gyerek. Akar, követel, ilyenkor nem adom ám magam. Pedig így kedvelném igazán, de tudjam meg, hogy ez nem is ő, és másnap rémesen szégyelli majd az egészet. Jó, de akkor maradjunk a régi helyénél, helyzeténél, szövegkönyvénél, partitúrájánál, rendezésénél. Ebben maradunk. Így tehát hiába kuncsorog, prüszköl, mint az ágaskodó ló a sárló kanca körül, mással ebédelek. Válaszképpen szétrúgja a háza oldalát. Kővel dobálja be a saját ablakait. Leveri a vakolatot. Összerondítja az udvart. Csúnya állapotban hagyja mindenét. Aztán nyüszít, hogy már megint kezdheti elölről. Hogy erre (értsd: az állandó tatarozásra, élete újra- és újraindítására, az új pin-számok állandó kunyerbálására) megy el az egész élete.

Ha már itt tartunk, a szokásai is bosszantóak, de ragaszkodik hozzájuk, mint a rossz helyre ültetett fákhoz. Ezek adják igazán kibékíthetetlenségünk alapját. Érthetetlen dolgai vannak, legalábbis számomra. Én például nem értem a kockázati tényezőt, amit bevállal a szokásai kedvéért. Halat például nem eszik. Soha. Ha halat eszem, nem csókol meg, mert e förtelem átlengi orra szerint a szobát órák múltán is. A bőrömből is ez áramlik felé.

Én e belőle-szagot rajonganám.

Engem letilt róla. Nem vitatkozom, csendben alkuszom.

Tehát, halvacsora után máshol növesztek uszonyokat, máshol vet partra a víz. Nem mondom neki, mert minek. Saját eszközeimmel védem magam. Amúgy meg, úgyis tudja. Érzi. Másnap idegen szagok után nyomoz, beszagol a vállgödörbe, nyakhajlatba, a fül mögé, szimatol, gyanúsít (joggal), de nem enged a nyolcból, nem enyhül, nem változik.

Ha hal lenne, minden lenne, hetvenkedem, nem hisz nekem. Így maradnak az idegen belőlem-szagok, pedig tudom, hogy ez nem megoldás, csak megfutamodás, kicsi vészkijárat, hát engedj magadból, engedd lejjebb, nyüszítem, de hiába, nem enged.

Én pedig a halat választom újra és újra, amióta világ a világ, így van ez.

Próbálom megszánni. Sajnálni. Lenézni. Szeretni még sosem próbáltam. Odáig nem megyek. Megülné azt a halszagú hasamat.

III.

Ha felmegyek hozzá, és miért is ne, mindig éppen akcióban van. Körmöt nyír, sarkat reszel, fület tisztít. Tevékeny. Itt emlékezetes szagokra nem számíthatok, igaz, nem is azért jövök. Amit tesz, nem miattam teszi, végtelen, rajongó szerelme tárgya saját illatos maga.

Rányitom az ajtót, haján puha hab.

Mi a fene lehet ez? – tűnődöm. Ha nő lenne, gondolnám, balzsam, szőkítő, de férfi, így lever, hogy mégiscsak ugyanezt gondolhatom.

Csinosak a körmei, és mindig figyel arra, hogy eleget aludjon. Tudod, a karikák, motyogja, nem engedhetem meg magamnak. Mi, fénnyel megvilágított emberek, magunkból élünk.

Tudom, tudom, mondom, miközben tövig rágom a körmöm, harapható már számomra a sötét, minden padot ismerek éjszaka a parkban, reggel már megint menet közben, kiflivel mostam fogat, tegnap ismét ringli volt, és hogy utána mi volt? mi lett volna! na hallod, hiszen ha magadat megtagadod, persze, hogy számíthatsz rá, látod, erre mondom, hogy felesleges kockázati tényezőt vállalsz be, mert hiszen ha hal van, minden van, s ha kérdeznéd, igen, idegenben ért megint partot az uszonyom, hát ne szagolgass, kérlek, felesleges, de mit mondjak még minderről, mit. Jó lenne néha aludni is.

Hülye ringyó, gondolom magamban, aztán szépen segítek neki lemosni a habot.

Közös nyelv (25)

Hagyom magam, és ő a vállamra áll. Nehezen lát ki az ablakból, kicsire sikeredett. Amúgy megtermett legény, ahogy mondani szokták, böhöm nagy állat, igazi nagyragadozó, de valamiféle lelki kicsinység mégis lehúzza, őt húzza le igazán.

Ahogy elsétál az ajtóm előtt, szaglik. A kicsinységnek jól felismerhető, semmivel össze nem keverhető szaga van, régóta így gondolom ezt. E szag betölti a kertemet, ráül az ajtófélfára, beszélget velem, megkérdi, hogy vagyok.

Jól, jól, válaszolom, de ettől nem hagyja alább. Kitartó jószág. Betölti az eget magával, kicsinységszínű lesz minden. Gerezdjeivel keni be az ajtóm keretét, hogy hárítsa a bajt, amit okoz, de hiába, maga ellen nem használ. Vetemedik tőle a fa, homályos lesz az ablaküveg általa, szűkül minden nyílás.

Pedig amúgy egészen elboldogulunk egymással, sőt, ha jó a kedvem, e csekélykedést sem látom, elnézek fölötte. Így béke van.

Az ő ajtaján nem sétál be a kisebbségek között dúló viszály, miért zavarná a pollenszezon, a gázáremelés, kit érdekel a kistérség-fejlesztés, a forint esése, a pannon klíma lehetséges változásai, és mi az, hogy pannon, és mi az, hogy klíma, dohogja, mégis mit akarsz tőlem, és éppen tőlem, dohogok.

Mit, mit? És vigyorog. Egészségesek a fogai, az ínye rózsaszín. Haragos rózsaszín. Vajon a nyelvcsapja is haragos rózsaszín lehet? Ez a gondolat máris vonz. Nevetek én is (mit, mit? hát azt, azt!), van, amiben egyetértünk. Kár, hogy nem lehet napokon át egyetérteni.

Amikor már jól egyetértettünk egymással, bántom. Gyakran bántom őt. Bántásnak ideje jövel. Ilyenkor távol vagyunk egymástól: ő lélekben kocsit mos, én fejben víztisztaságot mérek a Kis-Duna holtágában. Így vagyunk mi kettecskén, jollihí, jollihó, két bolygó, két világ.

Ha zavar, akkor minden zavar benne. Simán mindent rákenek. Miatta van az uniós pénzek hiánya. Ki, ha ő nem tehet a negyvenötben félbehagyott történelemtanításról. Akadályoz, mint az utófinanszírozásos pályázati rendszer. Csakis az ő sara a rossz helyen épülő autópálya. Köszönjük neki a város kiszámíthatatlanságát. Betonon sosem lebomló villamosjegy jegy lesz nekem, karácsony reggeli üres hűtő lesz nekem, minden zavar, min-de-ne, de főleg és legfőképpen ő, aki minderről mit sem tud. Éli rózsaszín ínyű, fogkrémszagú életét.

Meddig tudsz zsugorodni saját körvonalaid mögé, vetem oda neki.

Húzzál magad után, vinnyog, s tudom, hogy mire gondol egyfolytában, amióta a világomba élte magát.

Nincs más választásom, hagyom, hogy újra és újra a vállamra álljon. A mi mutatványunk! kiabál lefelé, piros az arca, lelkesedik. Látod, úgy vagyunk, mint Zampano és Gelsomina, csak persze mi fordítva! Mi valahogy mindig fordítva vagyunk. De megint sikerült, mégiscsak sikerült! hencegi.

Aha, bátorítom, persze ez üres szólam a részemről, nyájaskodás, eső után köpönyeg, hiszen úgysem lát ki az ablakomon, s ha mégis, csak tűzfalra lát, de hagyom, mert így is én járok vele jól.

Lefelé nem terjed a szag.

Lugasépítő (26)

Nem is férfi, madár. Sosem érdekeltek a kicsi testű emberek, ezt gyorsan leszögezem, még mielőtt bárki bármire gondolna. Csak a szemem lakik jól, ahogy az ugribugrálását nézem. Szorgos madár, fészeképítő. Hordja megállás nélkül a szálakat, szőröket, kékeket, tollakat, ágakat, gallyakat, leveleket, mohát, vagy épp a pókhálót. (Egyes madarak mesterséges anyagokat is használhatnak, madzagokat, csomagolóanyagokat, de ezt csak úgy mondom, éppencsak megjegyzem, nem mintha vágynék a modernre, az újszerűre, és a tárgyhoz sem tartozik.) Egész csinos kis palota lesz. Valakinek építi, valaki majd beleül.

Megteremti az alapokat, mert a jó alap a legfontosabb, mondja. Figyel az összetevők minőségére, a nyersanyagok frissességére. Hogy mitől lesz ehető az egész, arról persze fogalma sincs, csak épít, építkezik szüntelenül. Tárgy és cél nélkül.

Alapvetően szeretem a kéket, a tollat, a csinos palotát, az ágak és gallyak sincsenek éppen ellenemre, de hogy valakiébe beleüljek, nos, ez alapvetően taszít. Nekem építsenek. Más kékje, más tolla, más palotája, más levele, más mohája, más pókhálója, mondogatom magamnak, amikor mégis feledni vélem a határokat.

Medveének, vasláncon (27)

Én rombolok, ő tervez. Fehér papírok felett álmodik, keresi a színes ceruzáit. Nem tudja, melyik lesz a következő szín, de elhiszi, hogy szép lesz a kép, amit itt készül belőle. Határtalannak látja a papírt, végtelen számúnak a ceruzát – miközben szigorú keretek között táncol, orrában karikával. Nem tudja még, hogy minden képe előre meg van rajzolva.

Kockakövek (28)

Igazad van, tompa agyú. Jól hallom, nem szellemi lény. Na és. Nem tartozom elszámolással neked, neki pedig aztán mondhatom, úgysem érti. Nem ért reggeltől estig semmit. Szép, nagy, körbeírható sötétség lakik a fejében.

Férfi, mondom neki, bólogat. Te férfi, gyere ide, ezt még talán érted, hadd nézzem meg a sötétedet!

Lám, lám, ámul, mégiscsak jó vagyok valamire, mégiscsak érdekel valakit ez a jó nagy sötét.

Odatolja hozzám busa fejét, megsimogatom, ettől megnyugszik. Arcán szétterül valami lapos, megható, ragaszkodó mosoly.

Jól van, férfi, jól van. Lábhoz, nem moccanunk.

Adok neki vizet is, legalább ne szomjazzék. Hűséges szemeivel figyel rám. Életét is feláldozná, vallja be szemlesütve, elhiszem.

Áldozni viszont csak nagy életet érdemes, ugyan, mire is készülnél és végképp minek? Ezt már persze nem mondom, hiába is tenném. A kötőszavakat sem érti szegény, szegény. Inkább megvakargatom a nyaka tövét. Halkan horkant, hálásan, s ezért én is hálás vagyok neki. Amikor sörtéi az ujjaimat felsebzik, a vért nem törlöm belé. Így kedvelem.

Hiába, nem kell mindig a szó, és milyen jó, hogy itt van ez a sötét. Kitölti csontjainkat hézagmentesen. Puha, meleg sötét, nem is látszódunk benne.

Sosem bántanálak, legyen ennyi elég.

Bármeddig maradok, csak ne érts.

Fényháromszög (29)

A férfi, akit naponta nézegetek, ablak. Évek óta betörve áll, kicsi, háromszögletű rés a tűzfalon. Kerete kopott, az udvarra ásít. Jó kis régi keretben jó kis régi világ. Másnak, mondhatni, unalmas. Nem lakik mögötte senki, talán ez izgat, talán mindig is ez izgatott. Nyílott hiába, adott fényt hiába senkinek. Emlékszem, mindig meg akartam fogni, a szilánkos széleket végigtapogatni, megrajzolni, átemelni az öröklétbe, ha csak egy kép erejéig is, de mégis. Meglesni a pillanatát. Vártam a jó fényszögre, a megfelelő világításra. Lesben álltam éjjel, nappal. Nem ettem, nem ittam. Tudtam, mit akarok. Reggelenként, amikor besétáltam az udvarba, aminek egyik oldalát a tűzfal, a nevezett tűzfal zárta le, felnéztem rá, mindig fel, az ablakomra. Nehogy elvigyék, nehogy kicseréljék, beszögezzék, gondoltam. Föl kellene mászni hozzá, valami létrán, hogy egy magasban legyünk. Csakis akkor szólal meg nekem. Mert beszédre akartam bírni, ahogy beszédre hívtam mindig minden némát, ahogy akartam, meghalljon minden süket.

Mondhatnám még, hogy ez a férfi nem is ablak volt, hanem maga az egész udvar. Tűzfalastul, vakolatostul, betört üvegestül. Sajnálom, hogy nem találtam meg a létrát, és hogy nem volt sehol állvány, sem kötél.

Amióta máshova szólít az életem, egyszer sem látogattam meg.

ablak vagy

mikor ideképzellek

kilátok rajtad

(fekete lyukak a párnámon)

Földes utak (30)

Akit látok, templom. Férfi. Mégis, inkább templom. Persze, tudom, hogy ez így első ránézésre soknak, pimaszságnak tűnik, tehát, pontosítsunk, templomnak tartja magát. Belépni oda, bele, lásd, sáros lábbal nem szabad. Állagán mit sem koptatott az évszázadokban mérhető idő, és bár a Jóisten már megkezdte itt-ott, úgy értem, belepiszkált, de ez nem ártott neki, sőt. Ha van sőt-ség a világon, akkor azt kimondhatjuk, hogy ebben a tartományban értelmezhető ám igazán. Mégis, vigyázni kell rá, hogy úgy maradjon, hogy maradjon belőle másnak is. Nem szabad széthordani, birtokolni, közprédává tenni meggondolatlanul.

Nem mindig látogatható, és jobb felkészülni belőle, ha igazán fel akarjuk fogni. Elkél a szakszerű körbevezetés. Esetleg taníthatnák iskolában, kötelező olvasmány lehetne, valamint vizsgát is lehetne a végén belőle tenni, javasolja magát.

Túl sok minden van benne, összehordott innenonnan-kincsek, túlontúl nagy a mélység odabenn. Ez gyakran elrémít másokat. Én például más vagyok. Ledöngöl az a sok szabály, múltbéli hordalék, melynek keretén belül odabenn, mármint az ő „odabent”-jében léteznem kellene. Ezért inkább vizsgálom, tanulmányozom. Biflázom, sulykolom. Memorizálom fél lábon, bikiniben vagy síruhában, de leginkább fürdés közben. Magolom különösen súlyos sebesülésre, kimart ujjvéggel, a nándorfehérvári csata évfordulóján, harangszó mellett, nagyanyám születésnapján, alattomos betegség legyőzésekor, béketüntetés helyett, amikor csak eszembe jut. Ez sem elég. Úgy tudjam, ahogy ő akarja, és akkor, amikor. Amikor terít magára időt. Okuljak belőle. Úgy legyen.

Nos, talán kezdjük valami könnyű borral imádság helyett, gurgulázza, aztán elindulunk, int felém, majd mutatom, merre menj. Tévedésre nincs időnk, mondja, és gondolja is ezt.

Megértem, engedelmeskedem, be kell osztani magunkat, ha tényleg végig akarjuk nézni azt a sok hordalékot, amelyet a falára rakott az idő.

Javaslom a főoltáromat, onnan kellene kezdeni, onnan induljunk el, tanítgat magára. Aztán szépen haladunk majd jobbról balra, elidőzünk minden predellánál, faliképnél, kisoltárnál, egyesével végigjárjuk az összes helyemet, mely megállásra kényszerít – okít.

Micsoda gazdagság! képedek. Ugyan mállik a vakolat, elég romos állapotban van már minden, de ha elég távolról nézem, kirajzolódik az egész kép. Láthatom teljes pompájában, vagy legalábbis a teljes pompát még egyszer elképzelhetem, és a romos palota is palota, tudjam meg.

Hülye kurva, gondolják sötétruhás asszonyok, amikor elsétálnak mellettem, mert fedetlen a vállam, és mit keresek én itt, ha még keresztet sem vetek. Kendőt borítok magamra, mégis észrevesznek minden kivillanást, csúnyákat mutogatnak rám, és egyáltalán nem kedvesek. Pedig velem van az én Istenem. (Nemcsak különösen súlyos sebesülésnél, kimart ujjvéggel, a nándorfehérvári csata évfordulóján, harangszó mellett, nagyanyám születésnapján, alattomos betegség legyőzésekor, béketüntetés helyett, mindig velem van, amikor csak megkívánom. Sőt, mondok még valamit. Kívánnom sem kell.)

Úgy akarok sétálni ki-be a templomodban, ahogy a szél járkál a fák között, mondom. Bólint. Ért engem.

Nos, mielőtt elmennél, te is kenj rám valamit, mondja, mindenki így tett, aki erre járt. Itthagyott magából valamit, néhány vonalat, néha egy egész képet – ne zavarjon, hogy nincs már hely a falon. Kenj nyugodtan bármelyikre, mások is így tették. Rétegeitől lesz izgalmas a dolog. Lenyűgöző játék, és meglásd, élvezni fogod, hogy nem tudod, hány kép fuldoklik már a te képed alatt. Ha élni akarsz, taposs.

Bólintok, s kezdem felrakni a falra magamat. Csak úgy, tenyérrel. Ez sem tetszik nekik, a sötétruhásaknak, ez különösen nem. Ez az ő templomuk, én csak itten ne pakolgassak-kenegessek semmit sem. Ne építsek, ne tervezgessek. Ők vannak itthon, idebenn, ki tudja, hány éve már. Ők tartják a falakat (na hiszen!), meg ügyelnek a rendre is, fontoskodnak, hogy egy ilyen meggondolatlan látogató, böködnek csontos ujjaikkal felém, mint én, nehogy végzetes hibákat okozzon maga körül.

Igazuk van, hiszen ma jövök, aztán holnap úgyis elmegyek, mindezt én megértem, de nem törődöm vele. Ujjal festek, másra most nincs idő. A kép szép lett, nem csak nekem tetszik – elbűvöli, harapja, rég látott ilyet. Mégsem jó, hiába szép, nem tetszik a helye, a beágyazottsága, a környezete. Szép, de nem jó, látványos, de nem tartós, helyre került, de nem jó helyen van.

Nem jó helyen vagyok!, dühöngök. Ott és akkor nincs a helyén még a kép. Nem tetszem ebben a játékban így. Talán túlságosan új lennék?, túl jó még az anyag, s a színek is túl erősek, egyértelműek még – kellene, elkelne egy kis kopottság. Elkelne az idő. Reménytelenül új vagyok, s mint ilyen, idegen. (A sötétruhások ujjonganak.)

Kopj hozzám, mondja. Nyitva hagyom az ajtómat, hadd fakítson ki az idő.

Gyere inkább te felém, ajánlkozom (minden ajtóm zárva van), bejöhetsz mindig, amikor csak akarsz. Előbb utóbb lesz minden, virágzás, mandulafa, tél. De javaslom, addig is a sáros lábadtól szabadítsd meg magad. És jó lenne, ha levennéd a cipődet is, a sáros cipődet, hogy érts. Lásd be, az lenne jó igazán.

Világölelő karok (31)

Mindketten hosszú, fájdalmas, kanyarokkal teli út után állunk a nullponton. Újraindulhatnánk, de már minek és hova. Mindent bejártunk, az ismétlés fárasztó. Egymásba alszunk, betakar minket a földabrosz. Vacogunk, hiszen ennyi volt, ennyi, ezzel elszámolni rossz. Mégsem megyünk tovább, maradunk. Nem moccanunk.

Zománc (32)

Nem zavar, hogy sáros. Mindig van rajta egy kis földszag, mezei fiú, ezért szeretem. A papám gyűlöli mellettem, mert ki hallott már ilyet, szörnyű mésalliance, pedig amúgy nem reménytelen eset, de jól jönne egy jókora lavór, igaza van, az tényleg jót tenne neki. Már csak hogy a világ száját betömjük vele.

Neki nincs más, értsem meg. Ha gondolom, ő csöndben marad három évig is a kedvemért, hadarja (minden szavának földszaga van), ennek más esetben örülnék, de most mégsem tesz boldoggá. Nem olvasható a csendje, ez nyomasztó. Ebben a kriksz-kraksz csendben rossz nekem.

Alapvető eltérések, ha úgy tetszik, kulturális szakadékok vannak közöttünk. Például, nem tud különbséget tenni. Nem érti, mikor csipkelődöm, és mikor keseredem el miatta komolyan. Pedig amúgy megvan a magához való esze, de neki a sötét az sötét, a lavór az lavór, semmilyen elágazásra nem képes, semmit nem indítanak el benne a szavak. Nincs hova visszanyúlnia, nincs emlékezete, gondolattársító képessége, jelen idejű hús a piacon, vízszintes élete van csupán. Az ölelés jó, tehát szeret ölelni, a jó comb az vaskos, ezt érti még, ehhez elég.

Nem nálam kellene sündörögnöd, villantom rá kedvesen tűéles fogacskáimat, megeszlek reggelire. Ha megmozdulsz, elharapom a nyakad.

Harapni, harapni, készítek reggelit, milyen igazad van, készségeskedik. Tojást ver, vizet forral, terít. Csörömpölés, vízcsobogás, no lám, ide tényleg kár a beszéd, elég a fatálca, de ha az sincs, kézből is jó. Rákenődik a reggelre a kenyeremről a vaj. Elhomályosítja a szemem.

Kellene találni valami közös tevékenységet, talán az segít. Kellene találni valamit a szavakon felül.

A lavór, az jó ötlet, maradjunk annál. Nem baj, ha kicsit kopott, mosdatásra még jó lesz, jó kis régi lavór, van múltja, emlékezete, beágyazottsága, mi lehet itt remekebb ennél, és a kopást úgysem veszi észre itten senki sem.

Lavór, így mondom, s ő éppen így gondolja.

Semmi több. Lavór.

Üvegház-hatás (33)

Szedett-vedett, de ez csöppet sem zavar. Nincsenek nagy meghatározásai az életre, szerencsére, éppen csak karcolgatni szeret, de azt egészen jól tud, egészen jól.

Nem nézi meg, mit vesz fel reggelente, ruha, mondja, melegít. Meg is látszik rajta, érdekes módon mégsem zavar az összképben. Fogalma sincs arról, hogy mennyit ér az órám, minthogy az sem érdekli, hogy milyen a telefon, amit használok. Ettől biztonságban érzem magam. Szívesen utazom, mozizom ebben a szedett-vedettségben, kényelmes utazás, akár mezítláb is megtehető.

Nem zavarja, ha piszkos a talpam.

Nemigen tudja a különbséget piszkos és tiszta között.

Mindennapi kenyerünk (34)

Nem szólok neki. Úgyis mindegy, úgyis hiába. A belső igényesség, az hiányzik belőle. Van, amit nem csinálunk. Akkor sem, ha nem látják. Akkor sem, ha még én sem látom. Még álmomban sem. Mit neki a Szférák zenéje, Kepler kottája a bolygók hangsorához!

Neki fogalma sincs minderről. Például egész délután poszog. Néha még álmában is kicsit.

A Minotaurusz reggelije (35)

Ránézésre férfi, de több, kevesebb. Energiavámpír. Leszívja az összes erőmet, kifoszt a gondolataimból, eléli előlem az életet, lerabol, lakmározik belőlem. Amióta világ a világ, menekítem előle magam. Keresztbe teszem kezem-lábam előtte, rövidre zárom az áramköreimet, mégsem tudok hatékonyan (szép ide e jelző!) védekezni ellene. Ő egyre jobban van, én egyre rosszabbul.

Mindig eléri valahogy, hogy még egy kicsit maradjak. Vonakodom persze, mert amit körülötte látok, nem ösztönző, nem tart semmi sehova, nincs kifutása, értelme, távlata, meg egy kicsit istállószagú is minden, de mégis, mit veszíthetek abból, ami nincs, maradok. Könyveket húz elő, felolvas, csakhogy ő is tegyen hozzánk valamit.

Melegem van, fullaszt ez a meleg. Ablaktalan szoba, menekülni nem lehet.

Jeszenyint, kérlek, ne. Miért kell mindent megmagyaráznom? Mert nem akarom, érted? Most semmiképpen. Zavar a vérszag. Ha már, akkor inkább Ahmatovát.

Ahmatova nincs, rántja meg a vállát, csak vérszag van.

Csípőmet stanzatakaró fedi, ez a ruhám. Ha már maradok, játszunk. Az jobb, mint a beszélgetés. Gyakran beszél rá, hogy játsszam vele. Belemegyek, időt nyerek. Azt játsszuk, hogy nem látunk, nincs is szemünk. Becsukott szemmel tapogatózunk, persze, könnyű a dolga, mert rajtam minden könnyen felfedezhető, meg aztán, bevallom, lopja is azt, amit elkérhetne. Teli van a keze velem. Csen magának dombokat, tájakat. Menthetetlen tolvaj. Rablási kényszere van. Enyveskezű, kleptomániás, de lopja a lelkemet is, csak úgy, játékból, lélekparazita, asztrálpióca, ahogy tetszik. Kifoszt mindenemből. Minek neki mindez, vajon miért viszi magával, kérdezem, miközben már mezítláb állok, kékes a szám széle, fázom, kifáradok. Ridegtart. Nyúz, leszedi, lehámozza rólam az összes bőrömet. Nem elég ez sem. Még, még – kurjongat -, elemében van. Ő töltődik, én merülök.

Adjam meg magam, lássam be, hogy nincs más utam. Képtelen bármi másra, nem tud veszíteni. Mindenki megadta eddig magát, én se tegyek máshogy, követeli.

Akkor mindegy, hogy kivel játszol, dühöngök. Felcserélhetőek vagyunk. Én is, te is. A játék is. Engedj, hadd menjek.

Na, azt nem, sistergi, felborítja a táblát, elrohan, szörnyű dolgokat kiabál felém.

Mégis mindig újrakezdjük. Ott voltam, ott leszek. Belefázom, rámfázik. Mi köt ide? Szemétdomb tetején táncolok.

Ígérd meg, hogy soha többé nem akarod látni, kérnek újra és újra. Féltenek, mitől? Már nincs semmim, üres a zsebem, üres a testem, lerabolhatatlan vagyok.

Nagyapám megigazítja a nyirkos párnát a fejem alatt.

Soha többé nem akarom látni, suttogom, és persze legközelebb önként nyújtom már feléje a nyakam.

Kikiáltási árak (36)

Eszik. Rendszeresen. Hosszasan tanulmányozza az étlapot, válogat. Mégis, aztán mégsem. Konzultál a pincérrel, méreget. Megállapodnak az „à point” mértékében, a hőfokban, a helyes sorrendben, miközben én tűkön ülök. Úgysem jót választ, bármennyi időt is tötyörög el vele az életemből. Valamint az is teljesen mindegy, hogy én mit választok. Nekem úgyis a másé kell. Akármi legyen is a tányérján.

Eszem. Ennék. Ennem kéne valamit. Javaslatokat tesz, mert látja, bizonytalan vagyok. Hogyne lennék az. Most mérjük be árra magunkat. Főétel leszünk vagy desszert. Megvárom, míg először választ. Megvárom, amíg meghatározza az árfolyamom. Olcsót kér magának, kis élmény, kis kockázat. Udvarias vagyok, nem rendelek fölé. Nem kockáztatunk, nem fektetünk be. Kár érte, még szinte sajnálom is. Mi lenne, ha, de mégsem.

Minek néz engem, minek, bámulom kedvetlenül a kijáratot. Aztán maradok az előételnél. Esetleg valami sütemény.

Hibás szélű bélyegek (37)

Erős nyomot hagy rajtam. Lepecsételi a reggelemet, megjelöli az éjszakámat, kivési a napomat.

Kerítésem akar lenni, s ezzel bekerít. Elválasztja a nappalt az éjszakától, a hamisságot az igazságtól, minden egyéb lehetőséget felejtsek el. Szálkás deszkáinak percenként nekimegyek.

Kiterjesztett szárnyaival beborítja az eget, mint valami nagy, sötét madár, fentről néz lefelé, mert mindig nagyon odafent van, felhőt harap, kondenzcsíkot használ fogselyem helyett, aláfulladok.

Amúgy jól kidolgozott szabályrendünk van, melynek mentén végül is kellemesen és fájdalommentesen élhetnénk, magamtól sosem rúgnám fel, szavamra, de mégsem elég ez neki, sosem elégedett velem. Rendezgeti a határaimat.

Nem szereti például, ha ide-oda játszom, pöckölöm-gombfocizom a világot. Ezt határozottan utálja. Én meg határozottan utálom, ha az első öt perc után sárga lapot kapok. Büntetésből rideg lesz, én meg, mint a zsákba zárt malac, visítok, rugdosok.

Fele királyságát ígéri nekem, ugyan csak egy stégen süttetjük éppen a hasunkat, de az is jó most palotának. Balatonpalota, stégpalota, partihomok-palota, csónakpalota, bárhol jó lesz nekünk, legyen jó nekem.

Amikor nem lát, azt játszom (magamban), hogy én vagyok a királylány, ő pedig száz kérő, aki közül egyikük sem tud megfelelni a három kérdésemre. Büntetésből levágom minden fejét.

Kőkorszak (38)

Semmi több, egyszerű. Nem lacafacázik, durr bele! Jó arca van, bár kicsit piszkos. Nem tudja, mi az a boldogtalanság, mert benne él. Belülről nehezebb meghatározni a fogalmakat.

A tavaszponton túl (39)

Szigorúan őrzik. Sokat kell utazni hozzá, el is tévedek, este lesz, amire odaérek, átlőve oldalam, meg ez a hideg is, kellett volna út közben valamit enni, káprázik a szemem, és mindez hiába, már késő, tudom, az ajtón vaspánt, a hozzá vezető út lezárva. Könyörgök a rácsos kapu előtt, engednének be, csak egészen rövid időre akár, de hasztalan minden igyekezetem.

Holnap, talán, jöjjön vissza, de mégsem, jobb, ha elmegy, mégis, végleg el.

Szorongatom a kezemben a holnap helyét, ha most nem mehetek be, örökre veszítek. Pedig én csatát nyerni jöttem, kifosztani, elnyúlni, bezsebelni mindent, ami vihető.

Későn jött, sokan jártak már ma erre, és maga amúgy is túlzottan ragyog. Árt neki a túl sok fény, mondja ott, az a másik, szája körül sima a bőr, pedig ki tudja hány éves már. Örökre itten ő az őr.

Nézze meg talán másolatban, kecsegtet. Vannak róla egészen jó képeslapok, meg útmutató füzet is, ha gondolja. Számosan őriznek emléket róla, talán nem kell mindenkinek. Már úgy értem, látnia – így a másik, megölöm.

Hány kilométert utaztam, mit gondol? dühöngök. Alig bírtam ki, alig, tudja is maga, mi az, hogy utazás.

Csak én utazom – így ő, és a szavak felett mosolyog. Időtlen szeme nem őrzi a fényt.

Meg foglak ölni, gondolom, akkor is, ha a Jóisten nem fog ma megbocsátani nekem ezért.

Gyűlölnek, ez jó, ez nagyon jó, mosolyog, és ablaktalan szemével átnéz a rácson. A gyűlölet erősít, kibírom, hebegi, mi lehet jobb nekem.

Nekem az eredeti kell, mindent megadnék érte, kéregetek, már a gyűlöletről is lemondanék, csak szánjon meg engemet. Hiába győzködöm azt a másikat, ott, a kapuban, hiába bontom le magam, reménytelen.

Nincs látogatási idő, ismétli, hangja örök óraként ketyeg, vesztésre állok, semmit nem fogok innen elvinni, tudható. Lehunyja a szemét, fénynek helye nincs. Fáradt vagyok és szomjas, már rombolni sincs kedvem, ahhoz is erő kellene, csak végtelenül elgyötört vagyok. Nem adja magát, nem adják. Őrzik, rejtegetik előlem. Teljes pompájában ott, a falon, sosem láthatom.

Gondolj magadra, rázom meg a vállam, ő már ott van, kész van, megvan a terme, őre, címkéje, ideje – te meg még itt toporogsz. Menj tovább, készülődj, menekülj.

nem kelt fel a Nap

kihűl helyetted-párnám

elengednélek

(hályog nélkül)

Naptárlapok (40)

Úgy hívják, hogy hétfő. Legalábbis magamban mindig így nevezem.

Szia, hétfő, mondom, alig vártalak. Becsüld meg, becsülj. Hosszú volt a hét, fárasztó, na meg a hétvége, legalábbis nekem annak tűnt, most különösen.

Tudod, sok a dolgom, hétfő. Nem érek rá, nem érek rád, na jó, kicsit mégis, mondjuk délután. Addig bírd ki, hétfő, én is azt teszem, legalább mégaligabb várlak majd, hétfőn, de hiszen ez így, meglásd, kitűnő lesz nekünk.

Nem volt időm mosni, hétfő, hát egy kicsit gyűrött ez a szoknya, meg a harisnya is viseltes, de ez téged úgysem zavar, nem ez érdekel, jól sejtem, ugye.

Hétfő, kedves hétfő, mondd csak, termékeny voltál tegnap? Sikerült minden álmod, minden homokvár egyenesen áll? És volt időd magadra is, rendesen? Tudod, a fogmosás nagyon fontos, és a körömápolás is, hétvégén különösen. Hétfő, te kedves, kicsit aggódom, bevallom, mert ennyi idő alatt képződhetnek rajtad mulatságos leletek, helyzetjelentések, emlékeztetők egy senkinek nem kellő helyzetről, amelyben még a füledet sem tisztogatod, mert otthonra jó vagy úgy is, kicsit csoszogva is, szagosan, hát időben szólok, Hétfő, még nem késő, hogy mindez hétfőn már kevés, hát szedd össze magad. Nem a kialvatlanságod érdekel, mert persze kialvatlan vagy, mint mindig, de ez még érdekes is lehet. Inkább arra gondolok, hogy moss le alaposan magadról mindent, ami hétvégén történt. Zavarná az orromat.

Hétfő, hétfő, mondogatom majd, sosem voltál ilyen jó szagú. Tavaszi esőhétfő vagy, vagy kirándulás után a tűzrakás? Tényleg, hétfőn lehet tüzet rakni? Az nem olyan igazi hétvégés elfoglaltság? Hétfő, de kár, hogy nem szombat vagy vasárnap vagy. Mindegy, kicsi hétfő, így is jöhetsz. Nem búval, bánattal, hanem víg örömnapokkal.

Kedden már nem fogadlak ilyen örömmel.

Carpe diem, hétfő, carpe diem.

Öntőforma (41)

Ha akarom, a kedvemért bármi lesz. Neki, higgyem el, mindegy, ahogy tetszik, kinek a pap, kinek a papné, még varázspálca sem kell hozzá, próbáljam csak ki, majd meglátom, jobb választás ebben az életben úgysem lehet a számomra, mint ő. Egyszerre kapu és ház, széles út (útjelző tábla nélkül), húshagyó kedd, zabálós csütörtök, mind a huszonnégy óra, de különösen az éjszaka, hol is tartottam, ó, igen, az éjszaka, hát persze, meg a négy égtáj, bármelyik földrész, népek konyhája, mondjam már meg, hogy mindez miért nem elég nekem.

Beengedő. Nincs önálló mérete, alakja. Minden és semmi. Nyitott, nyitható. Elvből mossa össze a határokat, a határtalanság meg jól összemossa őt. Nem érzem a mintáját. Nincs oka és célja. Nem látom, mert nincs pereme, oldalfala, fedele. Nincs színe sem. Fiókjai sincsenek, pedig a fiók jó, jól lehet benne rendszerezni, és én ám szeretem a fiókokat, van is bennem több ezer, hogy mondjuk Gyűlölet fiókja, meg Nemszeretem-emlékek fiókja, meg Elfelejtett emberek fiókja (a Megbántam-fiókot már megint kihagytam, sebaj), valahogy így, de itten nincsen semmi ilyen, ha bármit keresnék, hát ne keressem, ha nem keresem, előbb-utóbb úgyis megtalálom, beleakadok, csak várjam ki, türelem. Minden bele van csak hányva, ez megvisel, amikor keresem benne bármimet is. Olyan zöldesbarna a színe, mint amikor sáros a fű, vagy mint amikor a vízfesték színei összekeverednek, de lehet, hogy mégsem az, még az sem, nem tudom. Mindig elfelejtem, nem tudom megjegyezni, mert képtelen vagyok felismerni, felidézni, ami csak ő, hiszen nincs „külön”, mert hiszen itt minden egyszerre létezik. Kínai csészéből (amúgy szép) issza a teáját (melissa citromfű, levendula, kamilla, koriander), tudja, hogy az indiai zenében 22 hang egy oktáv, ami megfelel a tarot nagy arkánuma 22 lapjának, ebédre mindig azt eszik, amit éppen kell, idén azt hiszem, éppen mexikóit, ha fontos lehet ez itt bárkinek is.

Ő a kultúra halála, ő a nagy összemosoda, kipróbálna bármit, talán azért, hogy megtalálja lelki békéjét, aztán lehet, hogy titokban már szabadulna kicsit a lelki békéjét tartalmazó porhüvelytől is. Leginkább valami jó kis lélekvándorlás, az kéne, az tényleg jó lenne neki, csak ahhoz hinni kellene benne (a vándorlás lehetőségében), ám azzal is bajok vannak, mert az is (mármint a hit) elkötelez. A köteleket viszont nem bírja. Ahogy a kalickát, rácsokat, kijelölt helyeket, határokat sem. Villanypásztorról nem is beszélve. Úgy kell neki. Repülne el, bárhova, de csak mert fél, hogy ha meghal, végleg itt ragad. Egyáltalán nem tudom már megállapítani, hogy milyen. Leginkább zselének látom. Remegő, félős, vacogó fogú zselének. Nekem jó a Bakony, meg a Balaton-felvidék, ő Indiába vágyik vagy valamelyik skandináv országba. Nem is igazán tudom, hogy van-e számára a kettő között különbség. Ha van, se fontos. Összefolyik a szememben, aminek külön kell lennie.

Kivilágított ház (42)

A férfi, aki egy, igazából kettő. Nappal egy, estére más. Azt mondják, kitépték a gyökereit; azt mondom, kitépte magát a gyökerei közül. Az most mindegy, hogy miért kellett onnan eljönnie, de ide nem tud jól beágyazódni, ez legyen világos a számomra. Ebben a városias szövegben csak összefirkált lap, félreértett betű lehet, lássam be. Idegen anyag a testben, kilökődő szálka, valahol mindig foszló ing, lyukas zseb. Nem tud az ég felé hízni már. Azt mondják, hiányoznak a hegyei, ez így lehet, tényleg, mert azóta a porban csúszkál csak, a mindenség lába előtt. Keresi a fényt (de miért pont ott?), ahogy ő hívja, a megvilágosodást. Mindent megtesz ezért, mindenre kapható. Megrabolja a világot. Hiába, estére elfogy a fény, lelket harapdáló a sötét. Kiabál, hajahujj, hátha a nagy zajban nem hallja meg magát.

Állat vagyok, négylábú állat, harsogja, dadogja, színleli, amíg még különválnak a szavai, amíg a ködben még felszínesen érzékelni tudja magát.

Elindul az első kis pislákoló lámpácska után, pedig hazamenne, ha még lenne hová. Elindul hát, csak úgy valamerre.

Belső ösvényein, tántorogva, négykézláb.

Ketrec (43)

Kedvemre való férfi, tehát leginkább mókus. Mászik le-föl a rácsokon, igyekszik.

Ugrálj, mókus, ugrálj, biztatom, és ő ugrik. Egyre jobban tudja, hogyan örülök neki. Derűmet változatos utakon-módokon szolgálja. Odaadón játszik nekem. Magokat dobálok be hozzá, megköszöni. Hálás kis jószág. Erősödnek a karmai, szépen növöget, kedvemre.

Még néhány év, és lebontom körülötte a rácsot.

De addig még ugráltatom.

Nagyító alatt (44)

Ez a férfi már nőnek is öreg. Megbízhatóan csúnya. Hadonászva magyarázom neki a világegyetemet, kap alapkiképzést lelkiségből meg üzenetből, közben teli szájjal eszem, leverek már megint mindent az asztalról, mindezekért rémesen szégyellem magam.

Miért nem tudok hiteles lenni? Legalább enni nem kéne közben, és ez a hadonászás is… Fülig érnek a gyarlóságaim.

Engedje meg, hogy rajongjak Önért, mondja, és a kezemet szorongatja. Párás a szemüvege.

Ekképp tényleg szégyellem magam.

Minden ujjamra megtalállak (45)

Kapujában állok. Ítélkezik felettem. Most mi lesz, egész életemben itten csak álldogálni fogok? Eresszen már be, szomjas vagyok, meg fázom is már!

Nem ereszt beljebb, pedig benn biztos egész szobák vannak, mit szobák, termek! palotatermek!, és tágasak is, tudom. Azt mondja, csak a kapujáig mehetek, semmiképp sem tovább. Továbbmenni szigorúan tilos. Jó szemem van, mondja, úgy érti, jó szemem van rá, máskor meg azt mondja, minek rongálom a szemem vele.

Be akarok menni, rugdosom az ajtót, feszegetem a zárat, pedig nincs is becsukva, biztos valami varázsige kellene, szerelemcsütörtök meg dobszerda, hogy az amúgy nyitott ajtón átsétálni mégiscsak tudjak én. Bátorít, hogy adjam fel, neki se induljak, veszve van minden, lássam be, jobb, belenyugszom, izzó parazsam egyszer úgyis kihűl, hamvaimat majd szétszórják a földön, velem fogják megóvni a termést, oltalmat általam nyernek villámcsapás ellen, tűzvész ellen, meglesz hát a helyem, nyugalmamat egyszer megtalálom, de nem itt, de nem most. És, legyek tisztában vele, másnak sem sikerült.

Mióta állok itt? Nem nézem az órám. Az átlépés izgat, semmiképp a célszalag. Ha már benn vagyok, úgysem fog kiküldeni. Addig kínálom a combomból, addig etetem, hizlalom gyenge húsomból, amíg moccanni sem bír majd. Kövér madár lesz, degeszre tömöm magamból, úgy bizony, aztán, ha elég kövér lesz, jól körbenevetem, és ujjal mutogatok rá. Ezt szánom nekünk.

Nem tudom, hogy valójában ő érdekel-e, vagy a feladat, a kapu. Magamat mérem ilyenkor, nem őt.

Mi dönti el, hogy ki mehet? Mitől függ, hogy kihez kerül a kulcs, a titkos jelszó? Szerelemcsütörtök, próbálkozom, hátha jó a varázsige, hátha tényleg minden ajtót kinyit.

Összerezzenek. Ilyen messzire ne menjünk, szabadkozom, ilyen messzire nem mennék.

Összerezzen. Szerelemcsütörtök? Ez jó, udvariaskodik. Persze, ha szerelem van, úgy minden nehezebben megy, kezdjük tehát inkább a csütörtöknél, valahonnan el kell indulni, ha ennyire akarod, nem bánom, próbáld meg, csak meg ne bánj.

Elindulunk. Esélyt ad nekem. Elhatározza, hogy minden napomat értékelni fogja, strigulákkal, pöttyökkel, tapacsokkal. Bármit teszek, pontokat fogok kapni. Mindez inkább vonz, mint taszít, tehát elfogadom.

Vannak kényes témák, hümhümök, amit kerülni kell vele beszélgetés közben, feltétlenül. Ilyen például a múlt (az ő múltja), meg a jelen (a rajtam kívül eső jelene). Ezt, vegyem tudomásul, írja elő nekem. Nem mintha nem vágyna szenvedélyesen arra, hogy kibeszéljünk mindent, mégis, szenvedélyesen kerülné az ütközés minden lehetőségét. Menjek bele. Ez ellen táblákkal nyakamban tüntetek. Ezért a végösszegből mindig levon néhány pontot, én meg összefirkálom a kerítését mérgemben. Még így is minden kört megnyerek. Gyűlnek a pontok, persze, kicsit csalok is, de ezt már nem veszi észre, nem akar ráfordítani szemet.

És ha jó az összesítés, bemehetek? – kérdezek újra, s azt is tudom, ha kell, minden zárat lerúgok.

Várj csak, várj, még előtted van minden, hová sietsz? – suttogja, már izgatottan. Szerinte meg kellene várnom, míg valaki a hátsó szobába behozza nekem az üvegcipellőt. Az éppen az én lábamra jó üvegcipellőt. Szerintem meg addig csak várjak, miközben lencsét és pelyvát válogatok? Meggyőzöm arról, hogy mi a helyes út. Comb, mint nyomós érv.

És a malmok őrölnek csendesen.

Társasági lényem (46)

Kedvtelésből tartom. Érdekem nem származik belőle. Hagyja magát megszelídíteni, lábhoz szoktatom. Mulatságom találom benne, ha nincs, nem hiányzik, de mégis, szórakoztatóbb, ha van. Kis tálat veszek elő, száraztápot keresek.

Enni adok neki.

Kovácsolt vasak (47)

Megérkeztem, lekiabál.

„Felviszem az ölemben kegyedet, ha hagyja, maradjon ott, ne moccanjon!”

Huzatos a lépcsőház és gyakorlott a hang. Hány életet cipelt fel már itt, a kacskaringós lépcsőkön, találgatok, és vajon hányadik lesz az enyém. Amíg érdekel a válasz, maradok. Talán több ez, mint kíváncsiság, vagy mégiscsak az, s másra nem gondolok, bár moccannom kéne, emlékszem régről, mocorognom, de már késő, mozgásnak helye már nincs. Ha veszítek is, várok.

Áll a férfi, lekiabál. Nem kiált, csak kiabál. (Kiáltás nincs, csak föld dübörgés.)

Többlépcsős ez a kiabálás, nem először történik, nem is utoljára fog. Minden fordulóban új színezetet nyer a hang. Mégis, elrémít, hogy csak kiabálgat. Így, gyakorítóképzővel. Kiabál mindent, mindenkinek. Betölti hangja a lépcsőházat, kiáramlik az utcán, végighömpölyög a körúton, benéz a kirakatok mögé, a kávéházi asztalok alá, a villamos peronjára, a téren az óra mutatója mögé, a pereces néni szoknyája alá, az összes repedésbe a falon, hátha ott is talál valakit. Nem lehet ezt így komolyan venni, hisz mindenféle alakzatot felvett már e kiabálás, én meg szeretem, ha olyan enyém-alakú a hang. Hogy válaszolni nem tudok, érthető számomra. Lebénul a nyelv, dermedtre félem magam. Megijeszt ez a begyakorlottság, menekülésre késztet mégis, no lám.

„Viszem, viszem!”, mondja a visszhang, helyettem, mert ez is ő, ez sem én vagyok. Elviszek tehát mindent, nem maradhatok. Talicskával hordom el kincseimet.

Sajnálom, mert egész jó akusztikájúnak tűnt a hely, mert első hallásra egész ígéretesnek tűnt e torok.

Azóta kerüljük egymást, mint macska a forró kását.

Beszögelt ablakok (48)

Évtizedek óta készülődik. Hátha megint mennie kell. Bőröndökbe gyömöszöli életét, és mondhatom, jól átgondolt bőröndök ezek, pedig mindig sebtiben kell csomagolnia. Huszonnégy óra van rá, huszonnégy óra. Mi fér bele? Néhány könyv, rejtély, miért pont ezek, némi ruha, iratok.

Új nevet kap, új pin-számot, új keretet, új rendszert. Új életet.

A vonaton az ablakok leragasztva, honnan hová, nem tudható. Illetve, a honnan, az nyilvánvaló, de semmi más nem bizonyos.

A bútorok megint maradnak. A bútorok megint maradnak.

Rapszódia (49)

Szabályos időközönként vált. Van, nincs. Aztán megint nincs, és van. Van, van, van, nincs, van. Így. Ehhez nem lehet hozzáöltözni, hol kiver a víz, hol meg kékesre fázom magam, utálom ezt a helyzetet, egy szó mint száz, így mondható. Nem csoda, hogy már reggel muszáj innom valamit. Kicsi whisky-t keverek a kávémba, éppen csak a fáradság elűzése végett.

Most meg miért nézel? Magamtól is tudom, nem kell mondanod, még nem múlt el nyolc óra, igen, igen. Tudom nélküled is, kár mindig figyelmeztetned rá. Na, tedd csak vissza a helyére azt az üveget. Nem eldugni előlem. És amúgy is, van valami semmi közöd hozzám? (Van, nincs, van.)

Miért csinálod ezt, kérdezi, (van), mint mindig, és érzem, hogy ma különösen megvisel ez a mindigség.

Nyavalyás börtönőr vagy, mondom. (Nincs.)

Úgy, úgy, (van, van) bólogat. Ezt a bólogatást is undorlom.

Whiskyvel mosok fogat, majd a facsart narancslébe lopózik bele a következő adag, szám szerint kettő, s ha eljön a dél, váltok. Áttérek a borra. Nem pancsolok. Nem alkudozom az égiekkel, nem blöffölök, álcázok, csak úgy, tisztán, komoly, megfontolt módon döntögetek. Elszopogatom csendesen egyiket a másik után. Talán mégsem kéne így.

Meg fogsz dögleni, mondja kedvesen (van), és a szemetesbe dobja az üres üveget. (Nincs.)

Ugyan már, hetvenkedem, Liszt is napi egy üveggel üzemelt, mégis egész tisztességes életművet hagyott maga után. És lám, ezer évig élt, miről beszélsz.

Talán az életműre koncentrálj, ne a hajtóanyagra, mondja, és kidobja a poharat is.

madárlábnyomok

Napútra hajló két ág

kertem rendezem

(szeretők)

Lövési tilalom (50)

Magányos harcos, mi dolgom vele. Nem hagyja, nem akarja, hogy segítsek neki. Pedig csak a pisztolyát biztosítanám ki, pedig csak megnézném, mikor nincs lövési tilalom. Nem akarja, nem és nem. Ígérgetek fűt-fát, az ingyen van.

Lásd be, mégiscsak elkél a segítő kéz, látod, földön fekszel, vérzel. Összerugdosták a fejed! Látod, vak vagy, látod, kiszúrták mindkét szemed!

Nem látja, nem lát.

Hogy kötözzem így be a sebeit? Hogy fogja észrevenni így, hogy én kötözöm be a hülye sebeit?

Sebesültek temploma (51)

Jó kislány vagyok, rosszfiú vagy, hadarom. De ha úgy jobban tetszik, rosszkislány vagyok, jó fiú vagy. Melyiket szeretnéd? Ki melyik legyen ma? Nekem mindegy, tőled függ, csak dönts már, ne vacakolj, mert sietek. (Régi módszer, a nőstény észrevétlenül a lehető legközelebb lopakodik a legelésző zsákmányhoz, és bekeríti gyenge, zsenge húsú áldozatát.)

Akarj, akarlak, kezdi az olvasópróbát, úgy tűnik, ő is siet.

A kávéház alkalmas helyszín egy ilyen összeolvasási előgyakorlatra, sok minden időben kiderül. Meglátjuk, érdemes-e jelmezbe bújni utána, lehet-e itt még jó a rendezés, milyen a szövegkönyv, mennyire kidolgozottak a karakterek. Mindebből következtetni lehet arra, hogy milyen lesz az előadás.

Akar, akarom, helyeselek. Akar, tehát akarom? Mert akarom, akar? El kéne döntenem a végleges szórendet.

Bizonytalan vagyok, ami nem érinti persze a mai előadást, de mégis, elbizonytalanít ez a sorrendnélküliség.

Hányaveti, mélység nélküli fickó. Csak a napfény felszínhez van köze. Csinos. Üres. Hátradől a székben és nevet. Jól áll neki az élet. Nevettetem. Magammal szórakoztatom őt. Hálás közönség, értékeli azt, ami neki nincs. Adok egy kis zaccot a finom, habos kávéjába. Aztán még egy kis tejszín, még egy kicsi cukormáz a délutánra, már ragad az egész tér, összetapad a száj, a két kéz, a fülek. Túl egészséges, napsütötte világ ez nekem. Árnyékra, hűvösre, sötétre vágyom. Vacogjanak a fogaim, fázzam bárkibe, ezt akarom.

Rossz kislány vagy, határozza meg a helyemet, de ez most nem zavar, sőt, hiszen a magam módján kedvelem. Derűs, kedves, érdektelen szeretettel kötődik hozzám. Erről többet nem is kell gondolnom. Elfogadom, mint az utamba sodródó falevelet, nem háborgok, nem tiltakozom. Most éppen mindegy nekem. Most ennyire futja, na. Katód és anód vagyunk, gondolom, nem ítéletképpen, nem eltérő minőségek jelölésére, éppen csak gondolgatok.

Okossal jó volt. Felszínes, vidám léhűtővel jó volt. Ha már ott voltam, jó volt. Más feldolgozási módszer most hirtelen nem jut az eszembe. Nem kell mindig a szivárványos, nappalra a kopott lábos, a mákos fogsor, a közhelyes ebéd is megteszi.

Fény és árnyék, nappal és éjszaka, mondogatom. Mindegy, melyikünk melyik. A másik majd én leszek.

Sosem tudom vele kapcsolatban, hogy én vagyok-e ott, vagy csak a testem utazik felé. Néha tudom, hogy aki odabenn, az odabentemben lakik, úgyis lelép és önálló útra kél. Elhagy, elsiet, elpárolog, szedi a cókmókját és menekül. Kéz és láb leszek, de akkor hol vagyok én? Hol bujkálok, és ha nem vagyok ott, velem ki lesz?

Invalidusok vagyunk. Kötözz be.

Láncreakció (52)

Hetente egyszer jól érzi magát, de van, hogy csak kéthetente, mostanában inkább havonta. Meglátogat, de nem azért, hogy kávézzunk, vagy hogy beszélgessünk. Van dolga, azért jött. Adok elég munkát neki. Port töröl, takarít, különös tekintettel a sarkokra és a csövekre.

Lám, én nem csak ott járok, ahol a papok táncolnak, büszkélkedik, és tényleg elhúz minden szekrényt, félretol minden kosarat.

Boldogan tölt a csészémbe teát, s ha elfogyott, leugrana még szendvicsért is egy kicsit. Tulajdonképpen egyenes út mindez, alapjában élvezem. Amíg a kádban fürdöm, porszívózik. Utána rövid alvás a részemről, addig ő lábujjhegyen ruhát vasal, a csipkealjú szoknyácskáimat, patyolat kis ingeimet, azokat. Amikor már zihál és izzad, megállítom. Pihenésképpen elmondhat valamit Homérosztól, mert a bokáival együtt a műveltségének egyéb területeit is szívesen kivillantja nekem, és így legalább értékelhetem, hogy ekképp egyáltalán nem mindegy, ki viszi ki nálam a szemetet.

Ha nincs időm rá, vagy éppen sajnálom rá az időt, az neki rossz, mert akkor olyan helyekre megy (mert hát valahová mennie kell), ahol senki nem parancsolja neki, hogy szavaljon ógörögül Anakreónt, és a jelentésfelhői sem fognak érdekelni onnan senkit, így bizony. Ezt ő is tudja, így hát csak tereget némán, összeszorított foggal. Most még most van, jelenlegség, pillanatság, de ő már a lemondott jövő péntekre gondol. Nem haragudhat rám ezért, nem neheztelhet, nem orrolhat meg, kiváltképp nem zúgolódhat, moroghat. Nem szól hát, nem méltatlankodik, ahhoz itt nincs joga. Egyáltalán nem demokratikus, ahogy mi élünk, de ez így mindkettőnknek megfelel, jó. Így áll össze, egy képbe, egy keretbe a por, a harisnyám és Anakreón. Szép kis társaság.

Viszlát, phüszisz, viszlát dalok.

Kirakodóvásár (53)

Összesúgnak a háta mögött, a sor megnyílik előtte, ő az élet császára. Zsírosan fénylik az arca beszéd közben, valami nem stimmel vele. Talán a titoktunkolás, vagy a túl sok taps, ami körülveszi, de valami zsírosít. Pedig amúgy csinos. Mégis, átzsírlik a csinosságán valami, tör fel a pórusok közül, faggyúként vonja be a testet, ami nem kap levegőt, és kiabál ki magából. Most kellene taglalnom e zsírosság jelenlétét, bennevalóságát, önmagába fordultságát, súlyát, szerepét, kapcsolati rendszerét, kulturális hátterét, családi meghatározottságát, sőt, ezen keresztül bármilyen meghatározottságát, ám ez felesleges beszéd, és nem is idevaló. Zsíros, azt ennyi. Kenjem, ahova akarom.

Utánzásban viszont kifejezetten jó. Nagyszerűen tud például csúcsokat mímelni. Különféle produkciói vannak, trapézon, sínpályán, rajtkövön, színpadon. Aki látja, hajlamos azt hinni, hogy őt látja, és nem a produkciót. Távolról nézve mindenben jó, sőt, kitűnő. (Kitűnő vagyok.) Ahogy füvet nyír, az maga a tökély. (Ahogy füvet nyírok…) Persze, ilyent csak ritkán tesz. Leginkább, ha ezt kívánja a közönség. Mert a közönségért bármit, megtanulta a szerepet. Akkor mit tesz? Készül a nagy attrakcióra. Amikor egyszer majd önmagát adja. Amikor majd nem lesz latinovicsos, hontihannás, titkosügynökös, csak éppen olyan, amilyen. Hogy milyen is lesz az? Nos, még talán korai erre gondolni. Sőt, feltenni a kérdést is korai, hiszen az is kérdéses, hogy van-e arca egyáltalán, ami átadható, ami már átadásra érdemes. Addig még marad az illúzió, a remény, amihez kötődni lehet, hisz azért mégiscsak olyan ilyenes-olyanos-bármilyenes, és talán lakik mindezek mögött is valaki.

Amikor eljön az este, és nem gyulladnak ki a fények, fél. Sötét sarokban reszket és rágja az öklét, hátha nem mutat elég tehetséget ahhoz, hogy egyszer majd a világ száját magával tömje be.

Aztán felmegy a színpadra, csókokat hint maga köré, cuppog a szája, mint egy halacskának, ide-oda kacsintgat, vicsorít.

Én kis közönségem, sziszegi, és megrándul a szemöldöke.

Talán még ideírhatnám, buta is kicsit. Éppen csak hogy. Nem feltűnően, ám mégis. De nem ez ver le, hanem a zsírosság.

Da capo al fine (54)

Én még most kezdem megmászni a hegyeimet. Annak, aki lefelé jönne már, ez fárasztó dolog. Hegyet mászni egyedül rossz, győzködöm, tartson már velem. Tudom, persze, persze, a generációs különbség ilyenkor fárasztó csak igazán. Két nemzedék, két korosztály. Mást játszottunk, mást ettünk, a lázadásunk is máslényegű volt, másképp öltözünk, vásárolunk, érthetjük-e egymást valaha is, nem tudom. Azért hagyja magát meggyőzni, még ha ágál is ellenem. Ilyenkor nagyszerű vagyok.

Ilyenkor nagyszerű vagy, liheg (most büszke rám), próbálja tartani a ritmust, megjegyzem reménytelen, de igyekszik, nagyszerűen tud igyekezni, ez jól hat rám, ettől még gyorsabban megyek.

A ritmus, az gyors nekem, a ritmusotok, szuszogja, alig kap mellettem levegőt.

Időeltolódás van közöttünk, ha ez egyáltalán számít valamit, de ha mégis, ilyenkor számít igazán. Én mindent most akarok megtudni, ő mindenre csak később válaszolna, ha egyáltalán. Akkora az időszakadék a kérdések és válaszok között, hogy már nem is tudom szövegként felfogni az egészet. Hiába győzködöm, csak kérdések vannak, és jól elkülönített válaszok. A kettőt nem köti össze palló, nincs átmenet. Azt mondja, még nem értem be a válaszokra, meg hogy nem is kell mindent tudnom talán, pedig engem minden most érdekel. Később már pont nem. Két kor, két világ. A kettő között, a szakadékban nem vigyáznak rám, hát felnövök.

Ha felnövök, majd jól tudok egyedül is hegyet mászni, fenyegetőzöm, de nem vesz komolyan. Kinevet. Ettől mindig dühbe gurulok.

Ott vagy, nem itt, kiabálok át a túlpartra, és mutogatok a két világra, mely között elvileg lehetne híd, de még sincs – hídépítő legyen a talpán, aki majd egyszer megépíti ezt. És igazítsd ki a naptárt is, mert az is a te dolgod, és törölj bizonyos napokat, mondjuk a fájdalmasokat, kiabálgatok.

Ne csak azokra emlékezz, mondja kivételesen jó ritmusban, már nem liheg, csak hitegeti magát, hiszen jól tudhatná, mindig mindenre (fölöslegesen is) emlékezem.

Vele mindig székeken kell ülni, mert unja a járkálást, tehát ülünk székeken, de ez ugyanaz, mintha járnánk vagy sétálnánk. Legalábbis nekem ez éppen olyan jó. Ezt sem hiszi. Fél, hogy mindez lassú nekem, pedig semmi másra nem vágyom, mint a lassúságra. Bizonyítsam be.

Jó. Figyelni fogok, például elhatározom, hogy egyszerre nem négy dologról beszélek, tehát négy dologról kezdek beszélni rögtön, és ettől felszívódnak a mondathatárok (tagolj, utasít, tagolj már!) és lesznek alapvető hibák (ha kérhetem, hát ne hibázz!), melyeket rögvest elkövetek, s közben még ott vannak a fölöslegesen nagy gesztusok, említsük csak meg őket is, vááá, már megint levertem az összes poharat.

Koncentrálj, mondja, és mesél a fiatalságáról, amikor még meg kellett becsülni a mindent, és nem lehetett ám úgy csak otthagyni a tányéron a falatot. Lassan mesél, komótosan, közben elkalandozik a figyelmem, miközben az elkalandozást utálja a legjobban. (Tudod, hogy nem szerencsés, ha elkalandozol.)

Nem erről van szó, próbálom enyhíteni a helyzetet, de mi már egy másfajta gondolkodási rendszerben élünk. Mi már szórtak vagyunk. Elágaznak kis kapuk, bármerre megyek is, és néhány perc múlva azt sem tudom, hol találom magam. A kérdésre sem emlékszem, amit az út elején feltettem, vagy feltettél nekem. Segíts. Meg akarok felelni minden kérdésedre. Meg akarok felelni neked.

Meg akar felelni neki, gúnyolnak, hiába, apja lánya.

Sosem leszek elég jó, ugye?

Okos kislány vagy, mondja, és az is jó, hogy kérdéseket teszel fel. Magadnak teszed, nem nekem. Kár, hogy nem emlékszel egyikre sem.

Figyelem a ritmust, tényleg gyorsak vagyunk-e, hogy hol vannak az ütemvonalak és mi az előjegyzés, no meg a szünetek helye és hossza, mert az is fontos dolog. Forte, fortissimo, tudom, ez a bajunk, de mégis talán, leginkább a ritmus.

Az gyors, igaz. Az nem bírható. Várnak a hegyek, a hegyeim, dúdolgatom.

Belőlem zárt szobák (55)

Húzd ki magad!

Hopp, ha így kezdi, nem lehetek már elég neki soha elég jó.

A bombázó, tudod, az nagy méret elsősorban, mindenhol. Érted? hunyorgat a hunyorgó szemével. Mindenhol. Nagy mell, nagy far, nagy száj. Jelentős mindene, már úgy értem, jelentős mennyiségű. Toronnyi lábszárak, iszonyú méretű vádlik, ipari mennyiségű szügy, csípőhegyek, arccsont, mindent betakaró. Óriásnő. Lavórból reggelizik, talpával elsimítja a hegyeket, fara világot takaró dunyha. Bombáz. Milyen szemléletes ez a kifejezés! Úgy emlékszem, az is lehet, hogy én találtam ki. Te nem vagy bombázó alkat, ha érted, mire gondolok. Ezekkel a vékony csontokkal? Ugyan. Valamint a füleid is olyan viccesen kicsik. De ez nem baj, ne szomorkodj, én sem szomorkodom rajtad. Csak mondom, mert kérdezted. Ne kérdezz, akkor nem válaszolok. És add vissza a kulcsaimat is, a hetedik szobába eddig még senkit sem engedtem be, eztán sem nagyon szeretnék kivételt tenni senkivel, veled sem, ezt megértheted.

De főznék ám rendesen, akár minden nap, alkudozom, és ígérem, nem dobálnám szét a ruháimat. Már nem hiányzik a város, nem kell körém a sok, elég lenne az egy is, ugye, még sosem mondtam ilyet? És az sem zavarna, ha nem akarsz látni embereket sem körülöttem, de nem azért, mert unod őket, hanem azért, mert már nem lenne szükségem rájuk, meg az sem érdekelne, ha időnként taknyos az orrod, csak abba a nyomorult hetedik szobába engedj be.

Nem akarok asszonynépet a házba, és egyébként is, most itt a kulcsokról beszélünk, a kulcsaimról, nem másról, teszi hozzá, de befogom a fülem.

Kérlek, add vissza mindenemet, vagy legalább ígérd meg, hogy csak velem lépsz be oda, és nem élsz vissza a vézna csontjaiddal, meg az elviselhetetlen szeretetfüggéseddel. Nem akartalak beengedni, és lásd, mégis te vagy benn. Mit kérsz számon tehát, mit is? Nem mindegy, milyen vagy? Itt vagy, odabenn. Sőt, miről beszélek, te magad vagy a hetedik szoba.

Aura aetas (56)

Így nem lehet. Nincs szeméremérzet benne. Állandóan belehatol az aurámba, és egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy megváltoztatja körülöttem a levegőt.

Ez mégiscsak elviselhetetlen, dohogok, s e dohogásban benne van minden: a levegő megváltozott rezgésszáma, hangulati görbém esése, tárgyaim lázadása, a könyv, mely nem jelzi, hogy olvasásában hol tartok, a vér nélküli kardok a falon (a vér nélküli falon!), mondat, amelynek a végére csak néha emlékszem, az ügyetlenül csiszolt gombfoci-vitézek, homlok közepén a rossz helyre gyűrődő ránc, az összes ferdén lógó kép, a rosszul megválasztott jelző a főnév előtt, az összegömbölyödött félelem, a pici darabok, melyből sosem sikerült összerakni magam, tájkép evés után, harmadosztályú borok.

Lehet, hogy a nyakkendője is elcsúszott.

Hiába vinnyogok, ő jól érzi magát, mert otthon van, bennem. Berendezkedik, kitölti a rendelkezésére álló összes teret, nem látom magam tőle, és ez mindennél rosszabb. Folyadéktípusú ember, bármilyen alakzatot könnyedén felvesz, megöl vele. Tavaly apám-alakú volt (mert éppen arra volt szükségem), múlt hónapban jóbarát-alakúra vette a figurát, előző héten anyagisegítség-szerűnek éreztem (ismerem már e kölcsön összes válfaját!), tegnap pástétom-alakúnak tűnt (éhes lehettem talán?), és ha nem vigyázok, ma én-forma lesz.

De hát mégis, miért pont ez zavar téged, rázza a vállam.

Mert nem erről volt szó, rázkódom vissza.

Hanem.

Tartsuk magunkat az eredeti forgatókönyvünkhöz! Azt ígérted, helyben maradunk. Nem közeledünk, nem mélyülünk, áskálunk, áskálódunk, éppen csak megúszunk a felszínen. Aztán, lássam meg, mégis, mi van.

Bánatos alakzatot vesz fel, ez még jobban zavar. Inkább kérje ki magának, meg pimaszkodjon, azzal legalább (felszínes) örömet szerez.

Akkor legalább itt, a felszínen, int felém cinkosan a fejével. Bánatosságnak szemében már nyoma sincs.

Ez pimaszság, intek vissza, de hagyom meggyőzni magam. Valamivel el kell vernem napról napra az éhemet. Pedig tudom, hogy mindez nem helyes, hogy ha így folytatom, az hiánytáplálkozáshoz vezet, hiszen a gyorsétkeztetés elfoglalja az egészség megőrzéséhez szükséges táplálékok helyét, így csak a has lesz teli, de a lélek éhezik, felborul majd bennem a világ, és nézegethetek jól a szememmel, amikor már késő lesz, mindenki megmondta, hogy késő lesz, de hiszen akkor miért maradok, miért nem menekülök, hát talán mert mindez kényelmes, mert nem kell sorban állni az ablaka előtt, nincs receptdíj, meg a csomagolás is praktikus, ráadásul éjjel-nappal nyitva tart, de hiszen ez is valami, meg aztán, éhség ellen úgysem tudok küzdeni. Ünnepnapokon, és ünnephez nem köthető napokon sem.

A megváltozott rezgésszám viszont továbbra is zavar. Meg az üres kalóriák.

Így tényleg nem lehet. Vagy ha mégis, minek.

Pornó (57)

A férfi jó. Nem az a típus, aki megszorultságban jéggel elcsúszik, hanem tényleg megteszi. Ezt pontosan tudja is magáról. (Azt nem mondom, hogy e tudat feltétlen jól áll neki.) Eszik. Ráérősen, krúdysan, fénylik a gyűrű a kézen, csillog a verejték a homlokon. Beszélget egy másik férfival, aki szintén csinos, sőt, ennél több, karakteres. Esznek. A háttérben halk zene, éppen csak érintős hangulat, libacombot majszolnak, libahét van, vagy mi, pezsgős káposzta, sírva vigadás, és ugyan már van egy kis pocak, itt-ott feszül a nadrág is, mégis, ropogtatják a zsíros csontokat rendületlenül.

A damasztszalvéta felett összenéznek, sötéten egymásra villan a szemük. A történet, mely közöttük említésre kerül, szégyen minden férfiembernek, orca pír nélkül nem elképzelhető. Hang fennakad, lehelet megszegik. Háborognak, nagy az összetartás, mert micsoda elbánás, egyébként is, ami itt megesett velük. Többes számot használnak, ugyan csak az egyikük érintett, de a szégyen, mely az egész férfinemet (jogos) méltatlankodásba hozza, közös. Nyomja azt a setétlő lelküket.

Na hallod? Elmegy veled vacsorázni, aztán meg magadra hagy, miért is?

Érthetetlen. Pedig egész este nyájaskodott. Tett és vett. A szálláshelyemig kísért. Azért volt ott, hogy jól érezzem magam. Ez volt a dolga, ezért küldték.

És utána?

Elbúcsúzott. Mehettem egyedül aludni.

Nem akart semmit tőled?

Nem.

Felháborító.

Az. Még ilyet!

Bizony, micsoda idők! Hát hol van itt a jó modor, a neveltetés. (Idegesen megremeg a szemhéj, az ádámcsutka le-föl jár, szűkül a szemrés, elborul a tekintet.) Kikérik maguknak, ki látott már ilyet. Ha elkísérik vacsorázni, miért hagyják utána egyedül. Ha nem akarnak tőlük semmit, miért kísérik el. Tényleg, miért is nem gondoskodnak róluk reggelig? Az egyik méltatlankodik.

Ez udvariatlanság, ekképp a másik, és bólogat.

Hallatlan, borzasztó, borzasztó, hallatlan, és így tovább. Bólogatnak. Érzik a helyzet súlyosságát. Mi lesz így? Lesz még búza, s lágy kenyér? Hová süllyed a világ? Hová romlik minden, hol az a híres magyar vendégszeretet?

Felháborodottan csóválják fejüket.

Egyetértenek.

Hazudtam gyönyörű önmagam (58)

Magába zár mindent és mindenkit. Bermuda-háromszög. Elnyeli, amit belédobsz, információ belőle ki nem jön. Nyugodtan mondd el neki bármely titkodat, jó helyen van nála. Sosem fog kiadni, szétmesélni. Meghallgat, és benne tényleg megbízhatsz, jó, ha tudod. Nem fogod visszahallani a történeteidet. Nem érdeklik annyira az emberek, te sem érdekled, ne félj. Ez sokak számára bátorító. Dobálják bele a titkokat, a titkaikat, és ő szépen valamennyit elnyeli. Esetleg csatos lakktáskába zárja, behajigálja a szekrény mögé, rátolja a bútorokat, rajta alszik, betámasztja velük az ablakot. Néha visszaváltja, vagy ha mégsem, (szelektív) hulladékgyűjtőbe teszi, esetleg elégeti az összeset.

Mégis, inkább folyó. Szeretnek a partján állni az emberek. Arcukat mossák benne, és szépek lesznek tőle. Bőven van belőle, jut is, marad is, sokan használják, állítólag éltet. Néha meg elárasztja a földeket, ilyenkor nagy kárt okoz maga mögött, visítva menekülnek előle ugyanazok, akik eddig benne mosakodtak meg.

Aztán persze lehet, hogy tévedtem, mert sem háromszög, sem folyó, hanem angyal, vagy valami efféle szárnyas lény. Legalábbis annak akar látszani, mindent megtesz, hogy annak látszódjék: réztrombitát fúj, porcukorral szórja meg a háztetőket, kiegyenesíti a mesekönyvben a kéményeket, parabolaantennákat hangol vihar ellen, nem túlzás ez?, kérdem, de nem ér rá, nem válaszol. Mindent tud – egyedül ereje nincs. Nem bírja tartani az eget.

Jól ismerem, de mégsem.

Egészen kicsi korom óta kutatok minden kabátjában, zsebében, táskájában: hátha egyszer találok valamit, amitől közelebb jutok hozzá. Szeretek a naplójában is kutatni. Persze, egyetlen szava sem igaz. Bármit mond, tudom, hogy az ellenkezőjére gondol. És megint az ellenkezőjét írja le. Így áll legközelebb a valósághoz.

Emlékszem, mindig szerettem rakodni benne. Agyában kicsi fiókokat lehet kihúzogatni. A fiókokon apró címkék: délelőtti hangulat, érzékenység, megértés (ez a fiók üresen tátong), hiány (ez elég nagy fiók volt, ennek megfelelően a címkéjét is igen nagy, kacskaringós betűkkel írták tele), vágyak (szép, fehérre festett fiók), és még ki tudja hány, külön nyíló-záródó kis rekesz. Ezekben rejtegeti magát.

Gyakran nyomaszt a jelenléte. Ilyenkor elhatározom, hogy megszabadulok tőle. Első lépésként eltüntetem a naplóját. Elásom, kitépem a lapokat, véglegesen megsemmisítem, majd amikor ezzel végzek, eljutok a rá emlékeztető tárgyak módszeres kiirtásáig is. Nem akarok belelátni, nem akarom, hogy bármi emlékeztessen rá. Napló nincs, tárgyak sincsenek, semmi sincs, tehát. Megszűnnek az utolsó bizonyítékok is arról, hogy létezett. Most már csak ő jön, ezek után nem nagy ügy. Elteszem láb alól. Letörlöm a föld felszínéről. Kihalást okozok benne, másvilágra küldöm. Persze, ez csak vicc, nem tudom legyőzni, sosem tudok győzni ellene. Pedig sok minden zavar benne. Nem állhatom például, hogy önző. Céltalanul, ám módfelett. Azt mondja, most még csak elfogadni tud, de azt legalább nagyon. Ahogy mondja, több lesz tőle.

Addig is, kiabálja, amíg még kapok, kapok, kapok, kapok, kapok, kapok – létezem. (Néha értem, mire gondol.)

Magába zár mindent és mindenkit. Megbízhatónak tűnik. De lehet, hogy csak feledékeny. Már másnap elfelejti az életedet. Aztán van, hogy nagyvonalú, és még három napig is emlékszik rád. Szép a szeme, azt mondják. Beszéltető.

Ez a férfi én vagyok.

Húspiac (59)

A fene tudja miért, de kedvel. Neki aztán hót mindegy. Mit kedvel, imád, mit imád, rajong! Akárhogyan is.

Vegyél fel meleg ruhát, esetleg kalucsnit. A kabát is vékonyka. Sapkád van? Vegyek? És ez a nadrág! Mindened kilóg mindenből, ezt így nem lehet. Aztán fogsz nekem majd köhögni, ápolhatlak, pedig sok a dolgom, mindenki helyett. És rakjál magadra némi húst is, husikát. Nincs annyi hús, ami elég, meg aztán, az belülről fűt, tudom, mit beszélek.

Semmi más nem foglalkoztatja, mint a hidegem.

gyümölcsöt nem hoz

más fáját nevelgetem

öregszik a nyár

(megkésett lángok)

Tömeges étkeztetés (60)

Ha éhes vagy, kóstold meg. Egyél csak belőle bátran. Vegyél még, tömd a hasikót, repetázz! Estére nem javasolnám, ünnepi alkalmakra semmiképp, de hétköznap, koradélután, közepes esti film előtt jó lesz. Megfelel.

Tömegkonyha. Nagy terítésre ne számíts. Olyan szavakat, hogy málnaecet, meg zöld csíra, nem ismer. Miért is ismerne, nem ez a dolga. A késbak vicces gondolat.

Viszont tudja, milyen a jó vastag rántás, éhezőknek az kell, a húson is hibátlan a panír, és ha még mindez nem elég, van zaft. Amennyit csak akarsz. Csalódást nem okoz.

Tavaszi ízeket tőle ne várj.

Matiné (61)

Nem jó neki semmi. Kínkeserves.

Soha nem jó úgy, ahogy van. Éppen úgy nem jó semmi, sosem.

Mindig túlságosan elől ülünk a moziban, szétesik a kép, mint mondja, és a lábának sincs elég hely, hiába nyújtózna elébb. Elviselhetetlenül hangos minden, mégsem érthető, nem lát az előtte ülőtől, és túl meleg is van, vagy hideg. Siralmas hallani nékem mindezeket.

A vásznon a hősnő lassú, elgondolkozó mozdulatokkal tépi szét (fehérített fogacskáival) az áldozatát, baldachinos körülmények között, majd felfalja (az áldozatot), végül pezsgőt rendel a szobapincértől. Elnyeri a rokonszenvemet.

Nem tudunk jókor érkezni, nem tudunk jókor lelépni, és az étel is mindig hideg.

Miért is vagyok itt.

Kirakósjáték (62)

Kép vagyok a falán. Sárga tapacs a naptárja fontos oldalán, sípoló figyelmeztető a telefonján, csali horogra tűzve, méz a madzagon. Csak nyer velem, büszkélkedik, miközben nekem már rossz minden éjszakám. Minden éjszaka rossz vagyok.

Nem tud, nem járatos bennem.

Például nem tudja eldönteni, hogy tényleg nőből vagyok-e- Úgy szeret, mint egy tökéletesre formált hőst valami digitális szerepjátékból. Húsom-vérem nem érdekli, örömöm-bánatom sem, neki ne is mondjam, úgysem figyel rá, és amúgy is, hagyjuk már ezeket a rendszerhibás érzelmeket! Másra akar használni. Többre, értsem jól őt, hiszen pontosan ismeri az árfolyamomat.

Kiértékeli, hogyan teljesítek, táblázatot készít belőlem, meg tortadiagramot. Digitalizál, óriásplakátokra nyom, javítja az eladhatóságomat, szól, ha fotózás előtt többet kéne aludnom, s miként Mátyás király a levesestányérban, számol a szemem alatt minden karikát. Meglesz a dobozom, a csinos masnim, van jelszó, felhasználói név, és persze címkék, mindenütt. Találkozásainkat kielemzi. Grafikonokat rajzol, képleteket fogalmaz meg, megkísérel szöveges dokumentumba gyűrni. Mágneslemezre visz, átvilágít. A sűrűségből következtetéseket von le. Viselkedésemet holdálláshoz köti, figyeli a betűkötéseimet, az alsó hurkoknál „aha”, mondja, és azt hiszi, akármit is tud belőlem. Jegyzetel mindent, ami indokolhatná, hogy mikor, és miért éppen úgy.

Nincsenek szokásaim, ujjongok felé. Legyint, hiszen szerinte ő tud helyesen.

Érdemes foglalkozni veled, kiabál vissza. Most érdemes, amikor benne vagy a levegőben.

Jók a visszajelzések róla, kiabál most másoknak, de újra kell fényképezni. Értetek? Így még nem jó. Nem tökéletes. Túl világos az arca, talán arannyal kellene deríteni. A rét körülötte, az rendben van, de élettel telibb arcot akarok látni. Világos?

Átvilágítódom.

Szépen betagozódom: külön szakok indultak belőlem. Mindenhol ott vagyok, bögrén, pólón, werkfilmen, átszínezve, retusálva, felnagyítva, sokszorosítva. Kerekasztal-beszélgetések kizárólag rólam, ahol körbejárják a belőlem-jelenséget. Majd ugyanén óriásplakáton, pompon-lányként, mikulássapkában. Tönkremennek körülöttem az ünnepek. Stúdióbeszélgetések, fenekem gipszformába öntve, arcom kifestve, seprűs szempillák, műanyag-nevetés mindenütt, napjaim katalogizálva, életem korrektúrázva. Testem-alakú vázák, kártyajáték kicsiknek és nagyoknak, gyűjthető énféle matricák, kirakós csontjaimból – miután szétszedtek darabokra.

Ha fellázadok ellene, dühbe gurul.

Mi az, hogy nem hagyja, üvölt, mondom, ismeri az árfolyamomat. Ha így folytatja, ááá, keresni kell helyette bárki mást. Mi az, hogy nem lehet együttműködni vele? Mi az, hogy felrúg minden szerződést, hogy szeszélyes meg összeférhetetlen? Mi az, hogy nincsen rajta kívül más?

Belőlem él. Ő úgy mondja, használ. Miközben betördel, oldalszámot is tesz alám, kinyomtat, új nevet s címet ad, esetleg átrak egy másik mappába (ahogy ő mondja: áthelyez), betagozódom.

S mire minden helyes sorrendemet megtalálja, szétesem.

Gyűjtő (63)

Minden kell neki, összegyűjt hát mindent. Felhalmoz, összeharácsol, egybehord. Bármit. Vagy még inkább: elfogad. Ami jön, amit az útjába fúj a szél. Nem igényes. A kicsit kopott is megteszi, a harmadosztálybeliség sem zavarja, rejtély számomra, hogy mi alapján válogat. Mert azért mégiscsak létezik valami belső rend, szervezőerő, mert azért mégsincs nála a világ összes tárgya, mert valamit mégiscsak otthagy a polcokon.

Ne legyek igazságtalan vele. A tárgyak jönnek hozzá, bizonygatja, ő bizony nem megy utánuk, tapodtat sem mozdul, nem moccan, rendben, ez is a végső igazsághoz tartozik.

Néha kivételt tesz. Jelzi, hogy mi lenne, ha újra és újra eladnám magam.

Varázsital (64)

Fázom, hát magamra gombolom. Éppen jó rám, első ránézésre így hiszem. Azt elfelejti mondani, hogy ő a minden bajra jó varázsszer, a végső megoldás, panácea, az élet itala. Ő az álom, az enyhet adó, népkút, mixtura pectoralis, jó zsíros disznósajt, egyben zöldhagyma is hozzá. Párna és takaró. Szalonna és kés.

És hogy minden lyukra gombolható, úgy emlékszem, arról végképp elfelejtett beszélni nekem.

Útszéli fáim (65)

Talaj vagyok, zsíros, termő. Gyökeret vernek bennem, én pedig a testemből éltetek bárkit, aki belém kapaszkodik. Fának látom mindegyiket, kevés az elvárás feléjük tehát. A fákkal kapcsolatban kevés elvárásom van: sudár, magas legyen, vagy fiatal, zsenge akár, ágai zöldek, virágosak. Az öreg jegenyéket is szeretem.

Kocsmák előtt ne állítsák fel nekem. Lehet nyárfa, nyírfa, kékeset termő meggy, fűzfa, orgona, mindegy. Ne legyen aprólék, tűzifa.

És a mord öregek fecsegjenek csak.

A legkisebb közös többszörös (66)

Rendben van, nézzünk filmet! (A film több mint műfaj. Találkozóhely, combok tapogatásának helye, a Lumière-fivérek álomhelye, hűvös, komor menedék, lázas, cifra menedék.)

Menjünk, hátha ott lesz helyünk. Nincs helyünk. Sem itt, sem másutt. Helyeket foglalunk tehát, zsákmányolunk, kizsarolunk, követelünk a világtól, saját helyi értékünk helyén, magunkból, magunknak.

Sosem tudunk dűlőre jutni egymással. Gyökeresen más az ízlésünk, mégis erőltetjük, hátha kifogunk majd egy kockát, egyet a percenként huszonnégyből, amelyben megállapodhatunk, ami aztán végső lesz. Alapközösség, lélekkő, amelyre lehet építeni imahelyet, meg alapozni világrendet, ami hivatkozási alap, kijelentő mód, amin aztán sosem kapunk majd össze, legalább ezen az egyen sohasem.

A te filmed lassú, az én filmem gyors – mondjuk egymásnak, mert még a ritmusban sem egyezünk. Tényleg, egye kánya, maradjunk inkább a kockánál. Azt keressük meg. Egy kockát, amely meghatároz minket, egy kockát, amelyben meghatározódunk.

Korai szüret (67)

Visszatérek hozzá, mert nincs mára jobb. Valahogy ottmaradt ez a palack a szekrényben, vagy a széjjelhordott napjaim között. Amikor kell, előveszem. Tegnapi bor. Vaskos testű, szerkezete tagolt, bár kicsit töredezett, mégis, ha nincs más, előző-napról-üveg-alján-maradt-bornak tűrhető. Jó évjárat, mértani arányok vannak itt, rengeteg, csiszolt tannin, ha nem szellőztették volna fölöslegesen, még azt is mondhatnám, lehetne ünnep a nap nyakán. Utóízében is valami ismerős, gyerekkori íz vonul végig, gyümölcsöskertek későnyári, zümmögő legyekkel teli, fáramászós, szőlőmag-köpködős hangulata. Kár, hogy felnőttem azóta, kár, hogy túlnőttem rajta. Múlhatatlan hibája, hogy tegnapi. Kár érte, jobb lett volna csak ma kinyitni. De nem ez történt, megnyílt idejekorán, azóta áll, és napról napra veszít az érdekességéből. Nem lát rám, nem tudja követni már az életem. Nem akarom követni már az életét. Szerintem a gyümölcsös íz sem a régi.

Hátba támad a fény.

Egy biztos. A fölösleges szellőztetés tényleg nem tett jót neki.

Túl korán bontottuk ki egymást.

Lápország (68)

Hazudik. Hazudik hason, háton, hanyatt dőlve, fej mögött összekulcsolt kézzel, csilláron lógva.

Saját hajánál fogva húzza ki magát a mocsárból, mint Münchhausen báró. Jól látod, először persze hazudik magának mocsarat. Nem tudod megelőzni, hiába igyekszel. Én sem tudom megelőzni, igaz, lemaradni igyekszem éppen. Lecsúszni, nyom nélkül elpárologni ebből a ragacsból. Észreveszi, felháborodik ezen, mert nem tud, és nem is akar veszíteni. Nehogy azt higgyem, hogy az elhagyás viseli meg, hanem hogy őt hagyják el. Hogyisne! Nem megyek sehová, hallom??! Hogy képzelem ezt? Bármit megér neki a maradásom, miért is, nem tudom. Fél térdre állva hazudik, mint a vízfolyás, pedig tudható, hogy ez a fél térdre állás nem túl egészséges, mert hiszen kopnak a porcok, a történetek, a hitelesség, az emlékezet.

Ígérget előre, hátra.

Kövér nővel sosem, mondja, na jó, jó, egyszer-egyszer, tényleg, most, hogy így mondod, de nem emlékezetes, nincs miről beszélni, semmi adtálneki-durrbele. Amúgy is, miért kell arra emlékeznem, amire nem emlékszem? Miért nem teszed könnyebbé a helyzetem? Törpével és óriással soha, soha, na jó, jó, egyszer-egyszer, csak kóstolásdiból, és nem is volt igazán törpe és nem volt igazán óriás, na!

Mindezt, kérdem én, távozóban, nekem mondod? Miért tartozik mindez rám?

Mert rám tartozol, lódítja, de miért baj, hetvenkedik, ha összehazudtam magamat mindenkivel? Sötéttel, világossal, kisszerűvel, nagyszerűvel, butával, okossal, szerettek, nem szerettek, sohasem szerettem. Talán te nem ugyanezt csináltad?

Ámulok, bámulok, mit látok, mit látok? Saját tükrömet.

Higgy el, higgy már el, most már elhihetsz, igazán, teszi a szíve helyére a kezét, és elhiszem, hogy nagyon akarja, hogy elhiggyék, hogy valaki egyszer elhiggye majd. Megszánom, kirángatom hajánál fogva saját mocsarából, mert nem akarom látni, ahogy fuldokol.

Ez lenne hát a mese vége? Ugyan! Becsaptalak! Ilyenkor én is hazudok ám, nehogy elhiggy engem, egy pillanatra sem. Mindezt csak úgy mondom, sőt, még inkább csak elképzelem, mert semmi sem igaz, mert bibibi, úgyis én nyerek, mert úgyis csalok, cinkeltek a lapjaim, és, jut eszembe, azt elfelejtettem mondani, hogy én is javíthatatlan hazudozó vagyok. Ha foglalt a csillár, akkor evés közben, írás közben, vízen és szárazon.

Kár, néz maga elé, olyan hihetőnek tűntél, éppen elhittelek.

Amikor éppen nem hazudik, akkor alszik. Keveset alszik mostanában.

Illatoskert (69)

Láss mögé, mert bókol.

Kegyednek ma különösen jó, finom szaga van, ezért a szagért érdemes volt megszületni. Maga megkavar engem, tudja, ugye? Jó, vaskos szag, mondja, felszíni sérülés nélkül nem feledhető.

sok időm van még

rányitok a világra

itt hagyok mindent

(szabadulási kísérlet)

Három szín (70)

Otthon vagyok benne. Ismerem buckáit, lankás tájait, alföldjét, ami valljuk be, ha odafentről nézzük, lehet, hogy tényleg unalmasnak tűnik, de én sosem odafent vagyok.

Endemikus fajai vannak, úgymint sóballa, magyar kökörcsin meg nőszirom, rákosi csenkesz, bakszarvú lepkeszeg, keleti gyertyán, sárgás habszegfű és szirti pereszlény, pilisi len, magyarföldi husáng, tornai vértő, magyar vadkörte és (magyar) méreggyilok, no meg a tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi), van, aki e beszédet nem érti még?

Jó ott nekem. Éppen jó a szepesi várrom, a kékkúti savanyúvíz-forrás, és hát Zebegény, ott megvan még az a hely.

Tudom, mikor látogathatóak a templomai, hová érdemes betérni az út mentén, és nem zavar, ha az idei bor nem sikerült úgy. Nehéz ételei vannak, nehéz sorai, sok fog beletört már az idők során. Mégis, a büszkeségét, azt szeretem a legjobban. A végvári vitézeit, a köveket a lábam alatt, meg a hetedik strófát Tinóditól, azt különösen. Tudom az utcák nevét (milyen jó, hogy nálunk nem számozottak még!), és örülök, hogy nem sikerült a főtereit végképp tönkretenni.

Ő a minden, trikolór. Már akinek ez mond még valamit.

Alvászavar I. (71)

Újra és újra megbocsátok neki, ismerem. Erkölcsileg beszámíthatatlan. Moral insanity, reménytelen eset.

Mindig visszacsúszik. Kiújuló, heveny párhuzamkórban szenved. Igen, szenved tőle, ahogy ő mondja, de nem tehet róla, ahogy a derékfájás is csak úgy rátör orvul az emberre, mit van mit tenni ellene. Földre borulva esküdözik, én meg jól higgyek el neki mindent újra és újra, pedig már némi izületi problémát okoz nála ez az állandó földre borulás. Még az is lehet, hogy fel is fázik előbb utóbb. Igaz, nem gondolom, hogy érdekel a hidege.

(Magán)erkölcsi példázatnak gyenge, nem ő a követendő embereszmény, bort iszik és vizet prédikál, féktelen kiskirály, hát akkor mire, kérdezem, mindez mire jó.

Hiszen szeretlek, mondja így, egyszerűen. És mindezek ellenére, mondogatja tovább, vannak mögöttünk jó napok is.

Kár, hogy ezekre már nem emlékszem, mondogatom.

Nem érte meg, néz maga elé csendesen, én pedig azt is elhiszem, hogy kocka alakú a Föld.

De akkor miért is, miért, kérdezem tőle megint és megint, ki tudja hányadszor, csak úgy, megszokásból.

Akkor és ott olyan hosszúnak tűnt az éjszaka. Bólintok. Ismerem.

Alvászavar II. (72)

Újra és újra megbocsát nekem, ismer. Ismer, mint a rossz pénzt, ismer, mint a saját zsebét.

Akkor és ott olyan hosszúnak tűnt az éjszaka, mondom, s lefelé nézek. Kerülöm tekintetét.

Bólint. Megért. Csakugyan ismer engemet.

Kitöltetlen adatlap (73)

Mondjuk azt, hogy D. Nevezzük így.

185 cm magas. 56 éves. Negyvennégyes cipőt hord (szürkét soha és semmiképp), reggelire hét napból ötször pirítóst eszik lekvárral (na jó, kesernyés dzsemmel), egy héten egyszer szalonnás rántottát. Nap közben semmi, este azonban két helyen, kétszer vacsorázik. Az egyiken muszáj, a másikat viszont ki nem hagyná. Rövid idő alatt hízik öt kilót. Ezen elgondolkozik. Azóta otthon este nem eszik.

Anyja, K. és apja, L. eleinte példás együttműködésben nevelték őt. A szülők három évig voltak boldogok. Milyen szomorú, hogy éppen erre a három évre nem emlékszik, gondolta D., nem emlékszik, hisz nem emlékezhet, onnan még nincs emlékezete. K. és L. a három év leteltével udvarias viszonyra cserélte be a szenvedélyes szerelmet, melyben D. fogant. A külön töltött órák szaporodtak, de példás, tapintatos együttműködéssel kezelték halmazaik közös metszetének egyre soványodó jelenét.

Szép kicsi fiú, mondogatják, mert valamiről a metszetben beszélni is kell, és ez talán jelent még valamit abban a tartományban, ahol K. és L. egymással szeretné megélni az időt.

Konfirmálásakor mindenki elmorzsolt egy könnycseppet, nagyapja J., akár többet is. Nagyanyja, E. Losoncon volt hitoktató.

A gimnázium elvégzése után második próbálkozásra felvették az egyetem bölcsészettudományi karára, nyelvészi diplomát szerzett.

Testvére, C. orvos. Nem gondolja, hogy szükségük lenne még egymásra. Ha néhanapján találkoznak, nyájaskodnak, mit tehetnének mást.

A mama, K. nem volt érzelmes nő, a kicsi D-t mégis körberajongta, egészen apró korától férfiként kezelte. D. ezért úgy gondolja, hogy rá más szabályok érvényesek, mint a többiekre. K. nem osztja meg vele azt az alapvető titkot, hogy mindenki így gondolja ezt. D. felnő, és úgy dönt, itt az idő, hogy megalkossa magát. Ebben a tervezetben érzelmekre nem jut hely.

Saját múltjából építi önnön templomát, a falaira a festéket pedig bárkiből kinyeri. Nem válogat. Mindezt persze udvariasan teszi, ettől mindez még elviselhetetlenebb. Senkit nem akar megbántani, így hamar komoly sérüléseket okoz maga körül. Ezt nem érti. De hiszen ő nem ígér, nem hiteget. Most erre nincs ideje. Ha adsz, szívesen fogadja, ha nem adsz, nem kér többé. Semmi nem muszáj. Majd ad más.

Amolyan ígyisjó-úgyisjó ember. Egyszerre otthonos Tacitus műveiben és szoknyarángatásban. Van, akinek nem tetszik ez? Van. Nem baj. Ha nem, hát nem, nem vagyok kötelező, hümmögi. Menjek? Megyek. Menni akarsz? Bátran. Úgy-e? Úgy.

Nincsenek testhatárai, korlátok nélkül kínálja magát.

Az én testem a te tested is, bátorít, használj, ha épp nincs jobb dolgod, használj kedved szerint, örömödre. Kapsz tejet-vajat, holnapra is marad.

Napjait meghatározott rend szerint éli. Nem rossz és nem jó. Kibillenteni nem lehet, se hús, se hal. Gyere már egyszer ki, ég a házad odabent, nem látod? Nem látja. Mit lát akkor? Órarendet, napirendet, hetirendet, éves rendet. Ami ezen kívül van, arra nincs szeme.

Ezt a férfit egyáltalán nem ismerem. Nem tudok róla semmit sem.

Hidegzuhany, tört jéggel (74)

Ő a befutó. A mindenekfeletti. Zászlós állatfaj, hiába gondolom máshogy, nem hagyja, hogy lebeszéljem magamat róla. Nincsen nála jobb választás. Mert lássam be.

Teljesíti az összes kívánságomat, égről csillaglehozás nem akadály, almából aranypalota simán megy, üveghegyet is, bármikor, főleg a kedvemért, első osztályú anyagból, import, karcmentes üveg, csak kívánjak, kívánjak azzal az édes szememmel bármit, s ő, lám, de miket is beszélek.

Éppen a tökéletes méretet hordja mindenből, rajta sosem szakad ki a zokni, a bor is mindig megfelelő hőfokú, szereti az otthonos helyeket, melyek, de ugye téged is szórakoztatnak, kicsim. És egyek, egyek még, rendeljek, rendelkezzem vele, folyjék ki a fülemen is az a sok földi jó, mit is a lábam elé terít, a kedvemért.

Utálom a desszertet, fölöslegesen édes az nekem, nem kérek, nyüszögök, de kérjek, mégiscsak, egy csipetnyit legalább, leg-a-lább, hiszen tudom, tudnom kell, hogy nem sajnál tőlem semmit sem. Ezt mindig érthetően mondja, hogy megértsem, hogy elhiggyem: itt valaki figyel rám.

Erre őszerinte büszkének kellene lennem, és nem is érti, hogy miért fütyülök rá, hiszen egy ilyen férfihoz, mint tudjuk, csak maga a tökéletesség illik. Csakis a földi tökély. Magához illendőképpen, ahogy az írás tanítja. Hogy kerültem ide én?

(A hangyát mindig le kell fújni a hasamról, a combomról, ha rám mászik, amikor a fűben fekszem, kézzel lesodorni nem szabad, mert összenyomom, mert vége lesz, halálosdit játszom vele, és az nem ér.)

Te szoktál feküdni a fűben? Jaj, persze, mit is gondolok én, mire is kell neked feküdni? Fűre tilos ugye, kérdezem.

Mi van? – néz rám, és kicsúszik alóla az idő. Aztán persze visszakapaszkodik rá, a végeláthatatlan Möbiusz-szalagra, és már fújja is.

Egy ilyen férfihoz, kezdi újra, s már tudom, hogy nem megfelelő talán a csípőátmérőm, és a táskám sem a legjobb helyről való, bár úgyis kár belém, mert elhagyom, de ha mégsem, ráöntök valami ragacsosat, és egyszer úgyis elvisz az ördög, gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábam, és bezzeg más, bárki más, bezzeg, aki nem én, megbecsülné magát, bizony.

De akkor miért, mondd meg, miért éppen én, kiabálom, ám csak jól megtanult, százötvenháromszor begyakorolt mosolyával nevet.

Mert szórakoztatsz, hahaha, nevetgél tovább. Meg aztán, te olyan vicceseket tudsz kívánni. Kívánj még, azzal az édes kis száddal. Még, még, akarom.

Nincsenek kívánságaim, nem kívánok, nem kívánlak, suttogom magam elé, de nem érti.

Nem érted? Teljesítem, bármi legyen az, hiszen megtehetem. Akarok tenni érted. (Ahogy ő fogalmaz, kifejezetten és rendkívül szeret.)

Magadért teszel, mi közöm hozzád.

Nem érti, nem ért.

El.

Kilátás a tűzfalra (75)

Kellene már laknom valahol, de ennek a szobának (férfinak?) hiába tologatom a falait. Szoba marad reménytelenül, sosem lesz lakás. Ház meg aztán végképp nem. Amikor ezt kimondom, rám dől az összes ház képe, ami eddig fontos volt nekem: gyerekkorom háza, első párás éjszakám háza, szorongásaim háza, a sosem-elég simogatások háza, nagyanyám koporsóháza, testem örökké-éhség háza, és legfőképpen országom almaháza, amelybe végérvényesen belefúrtam magam. Mindebből egyértelmű számomra, hogy házra van szükségem, s körülötte kertre. Férfira és beágyazottságára (amit, ha úgy tetszik, nevezhetünk múltjának is, ha nem, nem, akkor maradjunk a jelennél, a jelenénél, jelenlevőségénél, de számoljak vele, hogy ez így kevés, örökké kevés lesz nekem). A szobaság siralmas és leszűkít, utálatosnak tűnik előttem. Nem kapok én ott levegőt.

Pedig amúgy majdnem mindent megad: van ágyam, papucsom (műanyag), ez lesz a te törölköződ, mondja, de hát a kilátás, nos, az nem vigasztaló.

Itt nincs tovább, hozom neki szóba hétről hétre, mert mégiscsak fontos, hogy reggelenként ki tudjak menni mezítláb a még párás fűbe, hogy lecsipegethessek a reggelimhez ezt-azt, kicsi paradicsomot, bazsalikomot, tárkonyt, hogy, hát nem érted, hogy ott igazi, rendes ízeket találjak. Mert földben minden máshogy nő, mint cserépben. Itt valahogy nem hízik a gyökerem.

Itt csak ablakkertészet van, mondja, de annak, ami abban terem, mondom, lássuk be, nem ugyanolyan íze. Olyan, mint az éttermi zöldfűszer: látszólag kert-alakú, kertszagú, mégis, íz nélküli, habszivacs, műanyag.

Mindezt nem tartja igazi problémának. Kirakja a tányéromra a „mindezt”, csinosan elrendezi. Két (sőt, kettő) szál snidling, keresztezve egymást, mint a kardok a meisseni tányér alján, háromféle salátalevél, néhány csepp olaj, szimmetrikusan, mert rendezgetni azt nagyon tud, meg kell hagyni, de hiába, én a tálból akarok szedni. Nekem az egész kell.

Ezen a tányéron sosem leszel otthon, kisbogár, mondom magamnak, itt az otthonosság érzése sosem jár át. Mindig csak vendégségbe jönni, nézni (mert nézni kell, muszáj) az órát közben, és ha elmész, senki sem kérdezi meg, hogy nem vennél-e még fel egy pulóvert is, mert hideg van már, reggelenként nagyon hideg… Valamint otthon sosem hordanék műanyagpapucsot.

Felkiáltójeleket rajzolok a homlokomra, hogy ne felejtsem, el ne felejtsem, ez nem az én falam, tányérom, fűszerem, (műanyag) papucsom. Felkiáltójeleket rajzolni azt nagyon tudok, meg kell hagyni, de hiába, olvasni nem tudja őket. Nem ismeri a jeleimet.

Ráadásul mindenem zavarja őt. A kert (az én kertem), a ház (az én házam), az ízek (az én ízeim), amihez köze lehetne, de nincs, valamint az is zavarja sajnos, amihez aztán még köze sincs. Egyedül a műanyagpapuccsal nem foglalkozik. Pedig semmi más nem kellene, hogy érdekelje.

Ebből a szobából most gyorsan kisétálunk.

Csigaház (76)

Ami van, azt réges-rég kinőttem. Nem férek el benne. Pedig igazán, ennél nagyobbat már nem is lehet. Nem bírnám el, amikor reggel telepakolom.

Mert ugye, legalább a törölköző, a telefon (két darab), a többféle kulcscsomó, a rúzsok, a szemceruzák, a határidőnapló, a kis füzet (tollal), hogy ha eszembe jut valami, rögtön jegyezni tudjam bele, no meg némi aprópénz, aljára szóródva, és persze esernyő, mert ki tudja, mi lesz délután; meg a könyv, amit éppen olvasok, napi sajtó négyrét hajtva, kicsi tükör, biztos, ami biztos, és persze kavics, de nem nagy, szavamra, nem az húzza le. A diktafont hetek óta otthon hagyom, fontoskodás, ahogy az izékalkulátor is, ami nincs. Viszont körömlakk, az valahogy mindig benn marad, nem mintha használnám, csak úgy. Hogy mitől van néhány száraz fűszál az alján, rejtély, de ha fiú lennék, most előkerülhetnének a kis tankok, ólomkatonák. Esetleg gombfoci, vigasztalom magam. Így csak számlatömb van, meg illatszer, és néhány fésű. Sok. Így sem, úgy sem tudom behúzni a cipzárt. Villámzár, ahogy hivatalosan mondják. Szétfeszít odabenn valami, ellene nem küzdhetek.

Mondom, nagyobbat kellene vennem. Mondom, hogy hiába. Még nem bírnám el.

Bálvány, kis hibával (77)

Higgyem el, imád.

Én is imádnám, ha.

Mondjuk, ha kutatna utánam,

ha kiforgatná az összes zsebem,

ha elszámoltatna minden órával,

ha úgy adna, ahogy csak magának ad az ember, otthonra, papucsban, meg másnapos zokniban, mert éppen kedve szottyant hozzá, csak úgy.

Ha megetetne, és utána nem nézné meg a számlát tételesen,

ha őrjöngene, és nem bírnék vele,

ha úgy vágná a csizmáját a sarokba, hogy az minden szegletnek egyformán fájjon,

ha a nevemet poros ablakokra firkálná,

ha telepakolná mindig, minden zsebem,

ha esténként elpuszilna, amikor túl sötét a sötét,

ha így vagy úgy, de végül is tudná, miből vagyok,

ha kiderülne, hogy mégis tud teát főzni,

ha beengedne, amikor odakint vagyok,

ha kiforgatná az összes szavam, és legfőképp, mindenekelőtt,

ha nem kívülről nevetne.

Mert e nevetés, ha kicsit papírzsebkendő-szagú is, meg gyűrött, meg no jó, taknyos is legott, jobban viselhető, ha odabentről való.

Mert akkor tudnám, hogy hol van az odakint, és az odabent.

Így volna jó.

kezemben tálca

mindent magammal viszek

világot játszunk

(Salome elköszön)

„Teljesen mindegy, milyen vastag, egy gerenda nem tartja meg a házat.”