- Három szín - A 70. kispróza a Lovagkór - Játék nemekkel és igenekkel című kötetből

©Méry Gábor felvétele

Három szín (70)

Otthon vagyok benne. Ismerem buckáit, lankás tájait, alföldjét, ami valljuk be, ha odafentről nézzük, lehet, hogy tényleg unalmasnak tűnik, de én sosem odafent vagyok.

Endemikus fajai vannak, úgymint sóballa, magyar kökörcsin meg nőszirom, rákosi csenkesz, bakszarvú lepkeszeg, keleti gyertyán, sárgás habszegfű és szirti pereszlény, pilisi len, magyarföldi husáng, tornai vértő, magyar vadkörte és (magyar) méreggyilok, no meg a tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi), van, aki e beszédet nem érti még?

Jó ott nekem. Éppen jó a szepesi várrom, a kékkúti savanyúvíz-forrás, és hát Zebegény, ott megvan még az a hely.

Tudom, mikor látogathatóak a templomai, hová érdemes betérni az út mentén, és nem zavar, ha az idei bor nem sikerült úgy. Nehéz ételei vannak, nehéz sorai, sok fog beletört már az idők során. Mégis, a büszkeségét, azt szeretem a legjobban. A végvári vitézeit, a köveket a lábam alatt, meg a hetedik strófát Tinóditól, azt különösen. Tudom az utcák nevét (milyen jó, hogy nálunk nem számozottak még!), és örülök, hogy nem sikerült a főtereit végképp tönkretenni.

Ő a minden, trikolór. Már akinek ez mond még valamit.