Sorry TV

– Üdvözlöm az egyáltalán nem kedves nézőket. Ez itt a Sorry TV, én pedig, mint jól tudják, a világ legutálatosabb műsorvezetője vagyok, Havassy Pásztor. Nahát. De hiszen ezért imádnak engem! Nehogy azt higgyék, hogy ez az imádat kölcsönös! Kutyacsontot! Én mindenkit egyformán tárgyilagosan bírálok és bántok. Valamint, csak hogy megneszeljék, selejtek, egyáltalán nem szórakoztat, hogy itt ülök. Mindenkit alaposan meg fogok sérteni, és nem kérek bocsánatot! Mert ez itt a Sorry TV, ha nem tudták volna. Most már, azt hiszem, eleget beszéltem (csak viccelek, sosem beszélek eleget, mert addig, amíg nálam a szó, nem a szemben ülőt kell hallgatnom, akit persze roppant unok, de hiszen ez az imidzsem, maguk már tudják, bár minek). Tehát, essünk túl rajta: ez egy terefere-só, velem szemben ül Szív Árványka, akinek az a dolga, hogy elmondja roppant uncsi és silány életét. Na, most érdeklődést mímelünk, mert hiszen ezért fizetnek itten nekem, vagy mi a cubák!

– Tehát. Amíg Bernát Bélával voltam, velőscsontból volt a küszöb is. De ennek vége. Elhagyott a kutya! Sosem fogok megbocsátani neki.

– Nem is gondoltam. Az elhagyás körülményei esetleg érdekesek lehetnek a nézőknek. Na, nem nekem, ne essünk tévedésbe, de ha esetleg arról vakkantana, hogy hogyan is lett szingl-ebb, azt díjaznám.

– Hát, az úgy volt, hogy minden este elég későn tértem haza a kutyafuttatóról, mert ugye a felvételek, a lesminkelés, tudja, de hiszen magának mondjam, akin minden adás előtt egy teljes csapat dolgozik? Tehát, kutyagolok haza, mit mondjak, egy árva konzervtáp sincs a hűtőmben, éhes vagyok és fáradt, és mit látok? Na mit?

– Az egy másik csatorna, kedves. Most maradjunk az epikánál. Képi megjelenítést nem kérek.

– Rendben, megpróbálom összeszedni magam, de mint tudjuk, ilyen helyzetben ez nehéz. Nekem pedig, mint CelEbnek, muszáj mindig tökéletesen kinéznem. Nincs egy kis pirosítója?

– Az is egy másik csatorna, drága. Térjünk vissza az eredeti mancsnyomokra. Tehát hazaért.

– Mi maga, egy Kálámbó?

– Aj, Mucika… Megélhetési játékos vagyok, ahogy maga is az volt úgy tíz évvel ezelőtt, persze, mint látjuk, a szukákon könnyebben fog az idő vasfoga, mint rajtunk, kanokon. Ma már csak az emlékei morzsáit kínálja – jó pénzen, tegyem hozzá!

– Hozzá nem értő lélek, ah! És a művészi naptáraimhoz mit szól, maga pupák! Azt nem mondja, hogy művészi vénám híján is kivitelezni tudnám őket?

– Ez igazán kit érdekel! Eddig is minden évben küldözgette, de kegyes vagyok magához – nem nézem meg a ’86-osat… Törekedjünk megújulni! Idén mivel rukkol elő?

– Van egy egészen cukimancsos ötletem!

– Máris felforrt a csontvelőm! Na ne fárasszon! De azért úgy teszek, mintha érdekelne.

– Nahát, ez ebetrengető! Akkor máris csontlenyomatozom. Tehát. Arra gondoltam (na jó, belátom, én, mint gondolati alakzat, no, ez is egy tréfa volt), hogy mi lenne, ha együtt fényképeztetnénk magunkat a következő naptáram alkalmából. Maga lenne az uncsi (esetleg felvehetné a sötétke napszemüvegét is a kedvemért!), én meg az érdekes. Mit vonyít hozzá?

– Nincsenek hangok a garatomban. Szügybedobással győzött.

– Tudtam, hogy maga más, mint amit a rút felszín mutat.

– Szerintem is. Kinek is tölthetem ki a számlát?