- Álomidő

Álomidő

Nappali gyertyát gyújtok magamnak.

Nem halt meg senkim, mégis temetek

minden áldás nélküli órát.

Az emlékezés kulcsa eltört,

úgy őrizlek, mint száradó ruha

a kötél nyomát.

Csak az élők szomorúak,

mondtad egyszer.

Látom már az ajtót,

de az őr még nem enged át.

Ágak közé szőtt, szálak nélküli

háló lettem nélküled.

A törmelék alatt még

felismerem a régi képet,

mint valami égbe szúrt,

sötét madár, cipelem

csőrömben a messzeséged.

Az aranyhídig akartunk eljutni,

inni az élet vizéből.

Olyan helyen járni, ahol

ősbükkösben és óriásfenyők között

bujkálhatunk, de

nem láttuk meg az erdőt

egymás szemében,

korhadt fák alatt lapultunk, féltünk.

Gyakran alacsonyan éltünk.

Emlékeink, mint medvének a lánc.

Bármilyen alakot öltünk,

felismerjük egymást,

menekülni nincs már hova.

A fiókban kincsek és kacatok között

soha el nem küldött levelek

gyűlnek egy dobozban,

mellettük tőr.

Kezemet szúrom át

a bábu helyett, aki lettél,

ha eljön a hajnal, az álomidő.