- Éva-arcok (Cor cordium)

ÉVA-ARCOK

Cor cordium

1.

A frontvonal mögött áll.

Kötöz, gyógyít, arcán

a szobrok vésett, időtlen mosolya.

Elnéz a perc, a törmelékek felett,

figyelmes.

Nem kérdez, nem válogat,

teszi a dolgát, ápol,

ha kell, temet.

Üszkös végtagoktól

szabadítja meg tested,

itat. Törékeny kezén zúzódások,

ujja felmaródott, szeme kiszáradt patak,

a tolakodó képek mögötti

rendet keresi. Világosan lát. Vigasztal.

Lótetemet darabol, hólevet fog fel,

tegnap ételt osztott.

Ha vacog, csak fázik –

a félelmet nem ismeri.

A teste kifosztott.

2.

Múltadat méhében hordja ki.

Gyereket szül neked,

formálja képedre,

hasonlatosságodra

a tűrésen és a fáradtságon túl.

Megtanul keveset aludni,

második lenni a sorban,

belefogy, máskor belehízik.

A tükörben rég nem magát látja,

nem kérdezi, este hol voltál,

nem faggat, nem korhol, nem kér.

Teste már egy új életet szolgál.

3.

Piszkos körmű kis cseléd,

mondják, ha nem hallja.

Senki sem mosakszik nála többet.

Szava nincs, ne is legyen,

kötényébe törli madárkezét,

poharat fényesít, dúdolgat valamit.

Ha a gazdának fedezni van kedve,

szűköl, menekülne,

öle kiszáradt szivacs,

hagymájában rekedt virág.

Ha tésztát dagaszt,

álmodik közben. Akkor él.

Más életet régóta nem

remél.

4.

Hazudsz neki, mert öreg, beteg.

A szíved félrever,

gyengének ne lásson,

ne vegye észre.

Ha ágya mellett ülsz, arról mesél,

hogy milyen volt régen, amikor még

apával csak álmodtak rólad.

Ritkábban jársz mostanában felé,

így vigyázol rá,

így félted.

Szívét hét tőr járta át.

Esténként imádkozol,

ha valakinek

át kell menni a folyón,

jobb lenne, ha ő menne el, előbb.

Végleg.

5.

A hajnal kapujában vár.

Benne csírázik ki a tavasz magja,

ott tenyészik az élet, ahol lába

érinti a földet.

Saruja indákból szőve,

öle csak veled együtt igaz és egész.

Beleébredsz, benne szunnyadsz el,

fészked, folyómeder,

amikor újra és újra megérkezel,

kenyeret vág, borral kínál,

húsával etet,

ha éhezel.

Az idő és a sorsok mögött állnak,

lámpások és bóják,

évák, anyák Mária-arccal, szeretők,

történetük a te történeted,

arcuk a teremtés egyik fele,

bármerre lépsz, futsz, menekülsz,

tudd, az élet előtt és a halál után

minden kapuban, minden kikötőben,

árokparton és temetőben –

ugyanaz a nő áll.