Tükrök a falon - a 81. kispróza a Lovagkór - Játék nemekkel és igenekkel című kötetből

Tükrök a falon

Amikor félek, mesél nekem. Gyakran félek, tehát gyakran mesél. Vannak kedvenc történeteink, amelyeket szívesen hallgatok, ő meg szívesen meséli, hogyaszongya van egy hős, igazi hős, szobatiszta. Lerepüli százon a griffet, királylányokat ment meg kukákból, ismer minden varázsigét, sziklából vizet fakaszt, ide-oda járkál az égig érő fa ágai között, húsból és vérből való, húst és vért akar, de most csak menekül. Kellene neki valaki! Kacsint, meg cuppogtat, a hősre gondol persze, vagy magára, az ugyanaz, no meg a zaftos csípőkre, a zaftos csípőmre (az ugyanaz), azokra, nyilván, de olyat itt még nem talál. Akit a tükörben lát, még gyerek.

A tükör fölött lógó óra azt mutatja, hogy hat éves vagyok. Úgy nézek egykori magamra, mint egy idegenre, semmilyen sorsközösséget azzal a másikkal nem vállalok.

Nem túl jól sikerült gyerek, mondják, mert az ott, a tükörben, többet szomorú, mint vidám, és ez kicsi lányoknál nem tűrhető.

Nem túl jól sikerült gyerek vagyok, gondolja, ezért alig várja, hogy felnőjön, mert ez az egész hajnali gyerekkor nem neki való. Erős combjai vannak már most is, nem illenek a napokhoz, amelyeknek a nadrágszíját jól meghúzzák, nehogy nagy levegőket vehessen. Nem bíznak benne, amit nem is csodálok. Zűrös gondolatokkal teli a feje. Kész van gyakorlatilag, minden további lépése meghatározott, pályája pontosan leírható.

Megy tovább a mutató, reggel van. Kilenc óra, fél tíz, tíz évesen ideje lenne valamit enni is. Húsra van szüksége, húst kíván, ölelést, nem illik, hogy állandóan azon járjon az esze, de hiszen még gyerek, mondják a varjúnénik, és összecsapják kezüket.

Érett, fejlett kislány, mosolyognak rá, amikor megvizsgálják, semmi rendkívüli nincs abban, ha érdeklődik mások iránt. Így mondják, érdeklődik. Mit is tudnak ők.

Tizennégy óra nulla nulla, a játék önálló életre kél. Kimászik babaágyából, megrázza magát, átbucskázik a saját fején. Hétszer szebb és erősebb lesz, és éhes, mindig éhes. Jó, ha elálltok útjából, akit reggelire nem evett meg, felszolgáltatja magának ebédre. Bármi jó, bármi megfelel. Rágós, mócsingos, minden jöhet, nem válogat, erős szervezet, mindent legyűr, megemészt. Már nem fél, nem bizonytalan. A vézna gyereklábaknak, piszkafa karoknak vége, mérleghinta helyett hintázó járás, combját férfikéz faragja. Minden egyszerre nőtt ki rajta, és ő jól tudja már e dombok-halmok értékét, melyek testéből tájat mintáznak. Gyakrabban vidám, mint szomorú. Körülötte még gyakrabban dühösek az emberek. Lám, az arcok így cserélődnek fel.

Igazi kis hölgy, bólogat a nagybácsi elismerően, mert tetszetős, amit lát, darabra minden hiánytalanul megvan, sőt, még adtak is pluszba valamit odabentre, valami kis csavart vagy mit, amitől másképp működik, mint működnie illik, mint működnie kell.

Akarom, mondja egyre gyakrabban, és hangját ezer cserépre hullva dobálja vissza a túlsó part.

Újabb tükörbe nézek, felette újabb óra, tizennyolc órát mutat. Támad a nyár. Minden van benne, vitorlások meg naplemente, cseppekben áll meg bőrén a víz, élvezhetné, hogy itt van, mégis mindig a túlpartot bámulja. Nem jó neki ott, ahol áll. Mindegy hol áll, akkor sem jó. A távoli hegyek érdeklik, meg egy darab égbolt, ami feléjük borul. Hegyek, így mondja, hegyek, véletlenül se hegy. Az egész tájat akarja birtokolni karóstul, szőlőskertestül, kikötőstül, templomostul. Ide-oda hajlik, tekeredik a fény felé, nem csodálható, hogy nagyon akarja a támaszt, a támasztást, két arany pálcába fehér liliomszál. Lassan már szüksége lenne egy igazi hősre, aki teljesíti három kívánságát, kifogja az aranyhalat, de inkább mégsem, azt mondják, idén a hősök még úgyis máshol halásznak.

Éjszaka jön, nem baj, világítanak a mesterséges fények, huszonkét óra, huszonhárom, mindjárt éjfél, s huszonnégy éves lesz, új nap kezdődik majd, tudja jól, hát ég a gyertya, ég. Lépcsőkön ül, kezében pohár, nevet, nevet, nevet, már semmi szomorúság, vagy ha mégis, teljesen eltakarja a nevetés.

Éjfél van, megáll a pohár a kézben, vágható a csend, kőszobrok körülötte és megfagyott táj. Az oroszlán felfalta a Napot. Most kéne új életet venni új irányba, mielőtt tükör darabokra törik.

Új nap indul. Elég széles már a csípő is. Talán kérek egy új életet, új tükörbe nézek, apró tükrömbe, lelkem galambom, te gyere ide. Nem, mégsem, annyi még itt a hős, még ráérek, alkuszom hitványul, mint mindig, már megint.

Fázom, borzol a szél, majd egyszer, majd egyszer, mondogatom magamnak, lesz még időm, ugye, lesz még időm. (Addig eladom mindenem, hagyom széthordani magam, miközben nyomorultul félek, hogy saját záradékom leszek, hiányos szövegkönyv, üres mező, örök utolsó jelenet, holtvágány, magába záródó folyosó, mag nélkül pusztuló élet. Mégsem sietek.)

A nyár megszökik, ha nem vigyázok, ami jön, az őszi szemét. A hős még várhat. Még nem vagyok kész. Készülődnöm kell.

Menjünk, fogja meg a vállamat valaki, talán hős, talán nem. Nem hallod, ráz tovább (ráz a hideg, ha hozzám szól), gyere, hideg van már.

Félek, tehát mesél nekem.

Fél, hogy reggel felébredek. Túlféljük egymást.

Menjünk, tényleg hideg van.