Az ezerarcú felhőlány

Az ezerarcú felhőlány

Jankovics Marcell illusztrációja

Odafenn, a magas égben, Felhőország kövér, nedves falú, állandóan beázó főpalotájában lakott Égboltkirály. Bozontos fehér haja és fájós ízületei voltak, mert az állandó nedvesség, a nyirkos falak neki sem tettek jót. Égboltkirály sok vihart látott király volt, egykori véget nem érő esőzésekkel, nagy, vizes történetekkel a fejében, de ma már leginkább csak pihengetett, és öntözgette víztől csöpögő emlékeit.

– Micsoda égzengések voltak egykoron! Micsoda hatalmas esők! Az volt ám az én időm – mondogatta maga elé, hátha valaki meghallja őt…

– Te is hallod a hangját? – kérdezte valaki mellettem.

A folyó partján feküdtünk, becsukott szemmel, egymásba kapaszkodva. Manóidő volt; ez csak az Ő ideje. Ilyenkor bőröndbe zártam összes gondom-bajom, kesze-kusza életem, és csak rá figyeltem. Embergyereknek látszott most, apró, vékonylábú embergyereknek. Manósapkáját otthon hagyta, túl meleg volt már neki. Én sem vettem fel a tündérruhám: ma azt játszottuk, hogy emberek vagyunk.

– Már kinek a hangját? – kérdeztem félálomban, de nem volt valami nagy kedvem gondolkozni. Ahhoz túl szépen sütött a Nap.

– Hát az Égboltkirálynak. Mondd csak… a felhők is megöregednek egyszer? – faggatott, egy fűszálat rágcsálva.

– Ők öregszenek csak meg igazán! – mondtam, még mindig csukott szemmel. (Nesze neked, délutáni alvás!)

– És akkor ők is bottal fognak járni? Sosem láttam még égen kopogtató felhőt!

– Nem éltél még eleget! – nyitottam ki a szemem, és az ég felé mutattam. – Nézd csak, az ott, az a nagy, fehér felhő a királyi palota.

– Abban laknak a felhőkirálykisasszonyok, ugye?

– Ha Te mondod!

– Lehetek én a felhőkirálykisasszony?

– Nem bánom; de vigyázz, ez komoly feladat! Ha otthon nem locsolod meg a virágokat, én megteszem helyetted. De ha esőt felejtesz el varázsolni, szomjan halunk!

– Ígérem, ígérem, de kezdjük már el! – követelőzött, és már akkor sem tartotta be a szavát. Néhány perc múlva megfeledkezett az esőcsinálásról, a folyóitatásról: csak arra a hosszú, fehér ruhára gondolt, amit álmában viselhetett...

...Égboltkirály ma már csak békés, égi király volt, aki báránytürelmével próbálta nevelgetni mihaszna lányait.

– Mit is tehetnék mást: csak az apjuk vagyok! – mondogatta magában, amikor egy-egy kiadós égzengés után a palota előtti kerti széken ücsörögve várta, hogy kisüssön a Nap. Ilyenkor a felhőlányok behúzódtak a palota termeibe, és lentről, a földi világból szinte nem is látszottak, úgy eltűntek az emberek szemei elől.

Felhő királykisasszony a legformásabbra sikeredett leány volt az összes égi leányzó közül. Első látásra akár kedves, jóravaló királylánynak is mondhatnánk, de Felhő királykisasszony igazi apaszomorító volt. Viszont szép volt, csodaszép – és ez odafenn, az égi világban sokat számít ám! A Napra lehetett nézni, de rá nem, olyan szépséges volt, ahogy édesapja birodalmának, a tiszta kék égnek a szélén csücsült habfehér ruhájában, és lógatta a lábát.

– Lóg az eső lába – mondták az emberek, és esernyőt vettek magukhoz. A békák is nyugtalanok lettek: fel-alá mászkáltak apró létráikon.

Testvérei, a Szél, a Hold és a Nap felosztották igazságosan egymás között az égi birodalmat, de Felhő királykisasszony persze fütyült a határokra! Eltakarta a Napot, ha azt látta, hogy alattvalói hanyatt fekve imádják – és komiszul eléhasalt a kövér Holdnak is, ha bosszantotta teliholdkor a háztetőkről felhangzó macskaének. Felhő királykisasszony szeszélyes volt és meggondolatlan: hol sírt, amikor nem kellett volna – ilyenkor megáradtak a folyók, víz öntötte el a partokat –, hol pedig összeszorította a száját, és nem volt hajlandó egyetlen árva vízcseppet sem kiengedni a markából.

Égboltkirály arca gyakran elkomorult, amikor azt hallotta, hogy szépséges lánya már megint gonosz tréfáival bosszantja az embereket. A legidősebb bátyja, Szél apó is megharagudott rá.

– Felhőcske húgom, nem járja ez! Ne sárgulj az irigységtől, ha a Napot is rajongással szeretik az emberek: hagyd meg neki ezt a színt! Ne kívánd el tőle, hiszen a te hófehér ruhád önmagában szép és szeretnivaló! – próbálta okítani őt Szél apó bölcs tanácsaival, de Felhő királykisasszony ki nem álhatta a bölcs tanácsokat. Forgatta szépséges szemét, befogta a fülét, sőt, nem átallotta a háta mögött a nyelvét is ráölteni bátyjára.

– Ugyan, hagyj már ezekkel az ócskaságokkal! – rántotta meg vállát, amikor már torkig betelt a tanításokkal. Mert Felhő királykisasszony fittyet hányt az okos szavakra: önző volt, és gyakran igazán elviselhetetlen.

A kis emberformájú gyanakodva nézett rám.

– Biztos, hogy ez az én mesém?

– Ha most azt gondolod, hogy Felhő királykisasszonyt nem lehetett szeretni, hát nagyon tévedsz! – nyugtattam meg őt szelíden, mert tudtam, nagyon fontos neki, hogy szeressék. Mindennél fontosabb. – Gyakran láttam őt az égbolton a többi felhőlánnyal kergetőzve; sosem láttam náluk kedvesebb látványt.

Mert az ezerarcú felhőlány tudott ám szelíd is lenni – igaz, az utóbbi időben egyre kevesebbszer. Egyetlen dolog mozgatta meg igazán a fantáziáját, kavarta fel nyughatatlan lelkét: egy ezüstösen csillogó, könnyeden szárnyaló repülőgép, aki minden héten ugyanabban az órában hasított végig az égbolton, hófehér csíkot hagyva maga mögött. És a sokarcú felhőlány napról napra jobban várta azt az órát, amikor feltűnik az ezüstruhás herceg, szép, kiterjesztett szárnyakkal, apró, kerek üvegszemekkel az oldalán. Felhő királykisasszony teljesen elgyengült, valahányszor meglátta. Egy idő után teljesen megfeledkezett a dolgáról: hogy szép, szabályos időközönként váltogassa természetét. Akkor már sok-sok napja egyetlen csepp vizet sem engedett ki magából. Pedig már kiégett a fű az emberek talpa alatt, szárazra aszalódtak a gyümölcsök a fán, kiszáradtak a kutak, s a békák tikkadtan pihegtek a létrák tövében. De az ezerarcú felhőlány ezzel mit sem törődött. Nem törődött a többi felhőlánnyal, akik nevetve súgtak össze a háta mögött, és Égboltkirállyal, aki elégedetlenül csóválta a fejét.

– Nem lesz ennek jó vége, nem hozzád való ő! – mondogatta volna lányának, de aztán inkább magában tartotta nedves szavait. Az ezerarcú felhőlányt úgysem tudta volna meggyőzni. Az meg csak ült, bámulta az eget, de hogy mire várt igazán, azt talán maga sem tudta volna megmondani.

Aztán egy napon az ezüstruhás nem jött el.

Eltelt egy nap, két nap, tíz nap – és a sokszemű, ezüstruhás herceg egyáltalán nem jött többé.

– Szél apó, segíts nekem! Meg kell tudnom, mi történt vele! – kérlelte legidősebb bátyját kétségbeesetten Felhő királykisasszony.

De Szél apó komoran hallgatott.

– Nem leszek rossz, ígérem! Megöntözöm a virágokat, feltöltöm a folyók medrét, csak mondj már valamit!

Ekkor Szélapó lement az emberek közé a földre, és felfújta hozzá az emberek beszélgetését.

„Sajnos, nem lehet már többé elindítani…” – hallotta a hangfoszlányokat Felhő királykisasszony. „Kikoptak a csavarjai, elavult a szerkezete. Pedig mennyire tudott repülni! Fel, a Nap felé…”

Felhő királykisasszony könnye eleredt bánatában. És újra megteltek a kutak, inni kaptak a gyümölcsfák, s a folyók kiszáradt medre is megtelt vízzel. Az emberek boldogan szaladgáltak ide-oda lent, a földi világban. És persze a könnyek sem tartanak örökké: az ezerarcú felhőlány is lassan megvigasztalódott.

De azt nektek elárulom, hogy Felhő királykisasszony azóta is az eget kémleli. És ha meglát egy olyan repülőt, akinek alakja, igéző tekintetű kerek üvegszemei egykori hercegére emlékeztetik őt, bizony újra és újra elsírja magát.

Azóta rend van a világban. Már ami a felhőket illeti.