- A műfaj csak öntőforma a számomra - interjú a Győri Könyvszalon magazinjában

A műfaj csak öntőforma a számomra

Beszélgetés Mirtse Zsuzsa íróval, költővel a Tizenhárom bűvös tükör – Mesék felnőtteknek című új kötete kapcsán

A beszélgetés képekkel, videóval ezen a linken olvasható:

https://www.gyoriszalon.hu/news/13364/66/A-m%C5%B1faj-csak-%C3%B6nt%C5%91forma-a-sz%C3%A1momra

– Életrajzát böngészve jól látható, hogy az írás sok területén jártas, és eredményesen munkálkodott: – a teljesség igénye nélkül – szerepel benne geológiai mesekönyv, a Prima díjas Süni ökológiai magazin gyerekeknek, versek, novellák és mesék is. Mit/melyeket tartja a legfontosabbnak, legértékesebbnek?

– Az életem mindig is hurkolódásokkal volt tele, mindig több utat jártam párhuzamosan. Ha az írói pályámat nézzük, akkor nyilván a kötetek számítanak mérföldkőnek, ha nem szakítom el az írót az embertől, akkor minden fontos, és mindennek megvolt a maga helye. Az ökológiai (természetbarát) magazin főszerkesztőjeként az volt a dolgom, hogy egy nagyszerű csapat és misszió élére álljak, segítsem a lap küldetését megvalósítani. Most pedig művészeti tanácsadóként dolgozom a magyar alkotóművészetet és alkotóművészeket összefogó MANK Nonprofit Kft.-nél. Igazán szép munkám van: irodalmi, de még inkább összművészeti rendezvényeket, pályázatokat viszünk végig a kitalálástól a megvalósításig a munkatársaimmal. Rendkívül fontosnak tartom a művészeti ágak összekapcsolását, hiszen a művészetek ugyanazokat a lelki tartalmakat fejezik ki a saját eszközeikkel. Szeretnénk megmutatni azt, hogy a kortárs művészet él, lélegzik, a mi életünkre, korunkra reflektál: hogy olyan örömforrás lehessen a rendezvényeinkre látogató embereknek, mint amilyet nekünk is jelent. Azt is adományként fogom fel, hogy kiváló szentendrei művészek között, inspiráló szellemi közegben tehetem mindezt.

Annak idején a geológiai mesekönyvet társszerzőként írtam, azt nem tartom saját szellemi terméknek, inkább csak segítő voltam egy ismeretterjesztő mű megszületésében: megpróbáltam egy fontos szakmai tartalmat elvarázsolni, mesei köntösbe öltöztetni a saját eszköztárammal. Jó is, hogy megesett velem, mert ezzel szép lehetőséget kaptam egy „nyilvános főpróbára”, végigkísérhettem egy kötet megszületését, műhelymunkáit. Ezután indult a saját alkotói pályám.

A Győri Könyvszalonra megjelenő Tizenhárom bűvös tükör című kötetem a hetedik önálló könyvem lesz, de hogy melyik a legfontosabb, legértékesebb közülük, annak a megítélése nem az én dolgom. Inkább azt tudom elmondani, hogy melyek állnak közelebb hozzám: az első kötetem, az Égforgató csodagyűrű, aztán a Lovagkór – Játék nemekkel és igenekkel című (kicsit provokatív, de minden gyarlóságunkat szeretettel és elfogadással megírt) kisprózakötetem. A verseskönyvek közül a Sötétkamra – Előhívott verseket választanám, és persze most mindenekelőtt a Tizenhárom bűvös tükör lakik még bennem.

– Útkeresés, kalandozás vagy tudatos formálódás hajtja?

– Hogy éppen mit tartok érvényes műfajomnak (a mesét, a novellát vagy a verset), azt nem tudom előre kiszámítani. Mindegyik belőlem nő ki, mindegyik én vagyok, hol így, hol úgy szólalnak meg bennem a hangok. A műfaj számomra leginkább csak öntőforma. Elég biztosan érzem a lábam alatt az utamat, így a műfajváltás nem keresgélés, útkeresés nálam, inkább lenyűgöz, hogy milyen sok lehetőségem van.

– Miből meríti az ösztönzést?

– Szeretem figyelgetni a világot. Szeretem figyelgetni magamat.

– Mikor, hogyan indult az íróvá válás útján?

– Talán 10-12 éves lehettem, amikor először megjelentettem egy példányban, magánkiadásban az első „könyvemet”. Egy bőrkötéses, üres lapokat tartalmazó, vastagabb füzetkét áldoztam fel teremtő szenvedélyemnek: az egyik oldalra töltőtollal írtam a sorokat, a másikra tinta- és grafitceruzával rajzoltam hozzájuk. A tintaceruza hegyét vízbe mártottam, hogy kioldódjék belőle a lila festékanyag, a képekre dús növényi ornamentika közé ágyazott, álombéli figurákat terveztem illusztrációként. Művészi értéke ezeknek a rajzoknak nyilván nem volt, én mégis nagyon élveztem ezt a párosítást: talán akkor rögzült bennem, hogy ha csak lehet, illusztrált köteteket szeretnék majd magamnak. Féltettem Nagy Művemet, hogy mi van, ha eláznak „csudálatos” rajzaim, így a képes oldalakat finoman gyertyaviasszal tartósítottam. Ettől persze a könyv vastag lett, alig lehetett becsukni, lapjai szétnyíltak, mint a harmonika. De én akkor is rettenetesen büszke voltam rá! Aztán sokáig nem tudtam, hogyan is kellene elindulni valóban az írói pályán: sodort a Jóisten ide-oda, de nem bántam. Mindenhol megtanultam valamit, úton voltam folyamatosan, mint a garabonciások. Úgy tartom, hogy ezek a hurkok, kacskaringók az ember életében nem haszontalanok: sokat tanultam például abban az időszakban is, amikor a természetbarát gyerekmagazin főszerkesztőjeként éltem a mindennapjaimat, és csak melléktevékenységként foglalkoztam az irodalmi életemmel. Elégedett voltam így is, hiszen nagyszerű szakemberek közé tartozhattam: mindenféle -ológusok (biológusok, geológusok, zoológusok) vettek körül, valamint botanikusok, csillagászok. Én pedig szivacsként szívtam magamba a tudományukat – remélem, valami meg is ragadt belőle, ha csak egy jó szemléletet kaptam Tőlük, már akkor megérte. A természeti törvények előtti főhajtás, az ember nem-mindenhatóságára, az univerzum lenyűgöző összhangjára való ráeszmélés, az élet megjelenésének sokfélesége iránt érzett csodálat, egyáltalán: az élet tisztelete – volt mit tanulni, ellesni. Hogy e folyamatosan és dinamikusan változó földi világban nekünk is muszáj alakulnunk, alkalmazkodnunk kell a külső változásokhoz, ha élni szeretnénk. Ez ugyanakkor egy nagyszerű lehetőség is, csak kihívásként kell felfogni.

A baj akkor kezdődik, ha valaki nem veszi észre, hogy változik körülötte a világ, az eszközök, mindeközben ő maga is. A mindennapi megfigyeléseimből hozok egy példát rá: ha mondjuk valaki a karcos, agyonhallgatott bakelitlemezét akarja begyömöszölni a laptopjának CD-lejátszójába. Amikor valaki benne ragad a „régiben”: nem hajlandó, képes tanulni már. Ezt rétegzettebben, akár a kapcsolódásainkra, kapcsolatainkra is értem: ha nem vesszük figyelembe, hogy a másiknak mire van szüksége ahhoz, hogy továbbra is szép dallamokat sugározhasson felénk, mert csak tömködjük bele a „régi lemezeinket”, amíg valamelyik bele nem törik. És csodálkozunk, hogy nem jön létre kettőnk között zene. Igaz, az emberi kapcsolatoknál ez csak mindkét irányból egyszerre történhet meg: tanítgatnunk és tanulnunk kell kölcsönösen egymást.

– Az irodalom melyik terepén érzi magát leginkább otthon?

– Most éppen lírai látásmóddal alkotó prózaírónak tartom magam – amikor könyékig vagyok a versekben, akkor pedig nyilván a költői énemet érzem erősebbnek. De nem gondolkozom ezeken, egyszerűen élvezetemet lelem az írásban. A betűk úgy tartoznak a mindennapjaimhoz, mint a fogmosás, az evés. Nélkülük kényelmetlenül érezném magam, és folyamatosan éhes lennék.

– A 19. Győri Könyvszalonra egy frissen megjelent mesekönyvével érkezik, címe Tizenhárom bűvös tükör. Részleteket, egy-egy illusztrációt már ismerhetnek Facebook-oldalának követői. Ez már a második mesekönyve, korábban, 2004-ben Égforgató csodagyűrű címmel, Jankovics Marcell illusztrációival jelent meg az első, amelyet a kritika „az elmúlt évtizedek legszebb magyar mesekönyveként”emlegetett. Hasonlóan szép kiadványra számíthatunk?

Honnan a mesék iránti vonzalma?

– Szerintem nagyon szép kötet fog megjelenni, hála Békés Rozi grafikusművésznek, aki tervezte, valamint az illusztrációs világot megálmodta. Nem versenyeztetném a könyveimet egymással: az Égforgató csodagyűrű tényleg pazar küllemű lett, a Tizenhárom bűvös tükör pedig máshogy lesz szép. Mindkettőt nagyon-nagyon szeretem és becsülöm, hiszen a kötetek már nemcsak az én szellemi termékeim, hanem az illusztrátor lelke is bennük van, valamint a köteteket segítő „angyalok” – a Kiadó, a szerkesztő, a kötet megjelenését segítő minden egyes ember – munkája, jóindulata, s talán belém vetett bizalma is.

– Az első kötete leginkább tündérmeséket tartalmaz. Úgy gondolja, hogy a királylányok és tündérek kora még nem járt le? Az Égforgató csodagyűrű nem korosztályhoz kötött, de a Tizenhárom bűvös tükör alcíme szerint a felnőtteknek készült. Szükségük van a felnőtteknek mesékre? Miért írt a számukra éppen meséket?

– Nem tündérmesék azok már az első kötetben sem: csupán szeretek a mesék nyelvén beszélni. Most éppen a felnőttekhez, hiszen nem öltük meg a magunkban lakó gyereket, meg lehet bennünk szólítani, sőt, az lenne a dolgunk – ami hatalmas lehetőség, energiaforrás is –, hogy támaszkodni tudjunk rá: a kíváncsiságára, az éberségére, a játékos kedvére, az idealizmusára.

A tündérmesék a legmágikusabb, legrétegzettebb, legtitokzatosabb darabjai a népmeséinknek, nem is vállalkoznék arra, hogy én is tündérmeséket próbáljak írni, hiszen nekem ez – egyedi alkotóként – vállalkozásnak is szemtelenség lenne. A saját meséimet, kérdéseimet, kételyeimet írom meg, azokat a gondolati tartalmakat, amelyek egy adott alkotási szakaszban éppen foglalkoztatnak. A királynő/királylány számomra a női minőség csúcsa, egyféle esszencia. De nálam sokszor sérültek és gyarlók ők, földre esett, szakadt ruhában járó, csellengő emberek. Ám ott van bennük az idea, egy teljesebb állapot eszményképe, bármennyire is mélyen élnek éppen.

– Értelmezhető-e a cím metaforikusan? (A tükör, amelyben magunkra ismerünk...)

– Persze, ezek a saját tükreink: néha jó, többször rossz beléjük nézni. Sokszor évekre letakarjuk őket – nos, abból lesz a baj.

– Az ajánló szerint minden meséje egy-egy küzdelmes utazás. Miért küzdenek a főhősei? Mi a tétjük ezeknek az utazásoknak?

– Azért, hogy visszahozhassák a saját (belső) égboltjukra az elrabolt Napot. Vagy tovább tudják fújni a (magukból) elé torlaszolt felhőiket. Talán a magasabb szintű életért küzdenek. Talán azért, hogy egyáltalán életben tudjanak maradni – hiszen fény, éltető energia nélkül minden és mindenki pusztul. Igaz, a kövek nem, de ki akar kővé válni…

– Milyen akadályokkal kell megküzdeniük a mesék hőseinek? Vannak-e segítőtársaik?

– Segítők mindig vannak, kérdés, hogy észrevesszük-e a lehetőségeinket. Hogy van-e fülünk rájuk, meghalljuk-e a hangjukat, felismerjük-e álruhában is őket. Emlékezzünk csak a népmeséink hitvány gebéjére: ha szóba tud állni vele a mesehős, képes megmutatkozni neki, táltos paripává változik, segíteni tudja őt. Csak fel kell ismerni rontott alakváltozatában is. Amikor baj történik velünk, szinte a legtipikusabb reakciónk a bezárulás: nem merünk beszélni senkinek a minket ért rosszról, hallgatunk, bebújunk a függöny mögé, felmászunk a galambdúcba. Így nehéz segítőre találnunk. Ha végképp bezár ez a teremtett magányunk, akkor bele is roppanhatunk. Pedig nem vagyunk egyedül, van valahol mindig egy fül, aki éppen meg tud hallgatni minket, akivel át tudjuk beszélni a látszólag megoldhatatlant, aki enyhet és vigaszt ad. Ha megoldani nem is tudja helyettünk a sérelmeinket, de átvesz, átvállal valamit abból, amit elviselhetetlenül nehéznek érzünk.

– Mire tanítanak ezek a mesék? Mit láthatunk a bűvös tükörben?

– Hogy mit láthatunk bennük? Attól függ, hogy hol állunk: ha szembe állunk vele, saját magunkat. Ha picit oldalról nézünk bele, megláthatjuk a környezetünket is, más szögből. Ez is érdekes lehet. Máshonnan, más nézőpontból is érdemes megnézni mindig ugyanazt a történetet, helyzetet.

– A mesék segítenek a rossz legyőzésében. Ön hogyan védi magát a rossztól?

– Nincs ötvenfaktoros fényvédőkrémem a rossz ellen, és talán nem is lenne jó, ha lenne. Saját magamat próbálom erősíteni. Ahogy a testemet is szeretem edzeni, úgy azt a megfoghatatlan, lemérhetetlen valamit – a bordacsontok között – is próbálom mederben tartani, ha kell, páncélt adni rá, ha kell, kardozni tanítani, hogy meg tudja védeni magát. Lelki immunerősítés – ennyit tehetek.

– Szokott-e mesét olvasni?

– Volt időszakom, amikor nagyon sok mesét olvastam, a szakdolgozatomat is népmesék kapcsán írtam. Az volt a címe, hogy A régi hitvilág maradványai az ungi magyar népmesékben. Mostanában viszont annyi a munkámból eredő olvasnivalóm (háttéranyagok, rovatszerkesztés stb.), hogy az elenyésző szabadidőmben inkább kimegyek a szabadba, és bármit örömmel teszek, ami nem betűvel kapcsolatos. Szeretek erdőt járni, gombát keresgélni, van egy kék rollerom is, imádok vele a postára eljutni.

– Kik hatnak Önre a leginkább? Van-e konkrét szerző vagy könyv?

– Az ellesett történetek és a megfigyelt karakterek hatnak rám leginkább. Szeretek leselkedni útközben: figyelgetem a bácsit velem szemben a metrón, megpróbálom kitalálni a sorsát, hogy miért utálja aznap annyira szegény a világot. A tetkós csávót a téren, aki egy lányra vár, aki késik, rosszabb esetben meg sem érkezik. Azt is szórakoztató látnom, hogy társaságban ki mennyire lesz maníros, milyen maszkokat hord, mit szeretne elhitetni magáról. A kisszerűségeket és a nagyszerűségeket ugyanúgy szeretem figyelgetni.

Szeretek kevés emberrel, de mélyen beszélgetni – ezek a beszélgetések is hatnak rám. Azokat a beszélgetéseket szeretem, amelyekhez nem akarok „átöltözni”. Nem vagyok társasági csevegő, szorongok is olyankor, és nagyon nehezen fogadok a bizalmamba embereket. De akik a küszöbön belül kerülnek, megpróbálom megbecsülni.

– Mi a véleménye a kortárs mesékről?

– Ha jó mese születik, fellelkesedem. Örülnék, ha gyakran lehetnék lelkes. Szeretném, ha sok jó kötet születhetne.

– Mi minden foglalkoztatja mostanában? Milyen tervei vannak?

– A versek izgatnak újra, körvonalazódik bennem egy újabb, fűszálakból-mohából-gallyakból-betűkből rakott fészek, amelyben jól fogom érezni magam, azt hiszem. Van a fiókomban egy félig megírt regény, a tarsolyomban egy háromnegyedig megírt novelláskötet – vannak előttem járható, kisebb-nagyobb utcák. Hogy bakancsban vagy lakkcsizmában indulok majd neki valamelyiknek, és hogy melyik lesz az, amit végig akarok a következő években járni, azt még nem tudom.

Szabó Szilvia