... akik velem voltak, vannak, útjaimon kísérnek.

MacskaMánia

- szerkesztői bevezetők, szelektív emlékezetem lenyomatai

http://www.macskamania.com/

A mánia

Szeretni sokféleképpen lehet: ismerünk alacsony lángon égőket, akiket alig érint meg a tűz, és vannak szélsőséges, szenvedélyes, vad vonzódásban élők is közöttünk.

A macskákhoz is sokféle kapcsolat fűz minket. Van a szagukat sem állja, aztán aki éppen megtűri, következnek a szimpatizánsok, és végül... hát igen: azok akik nem pusztán szeretik - miként felebarátjukat -, hanem imádják, rajongással veszik körül azokat a vacak kis szőrgombócokat, akik reggeltől estig a lábaik körül sertepertélnek.

Ez bizony jól fejlett, körülhatárolható macskamánia. Az a szenvedély, amely - reméljük - ragályos, felvállaltan szélsőséges, és általa évről-évre több ember fertőződik meg. Véleményünk szerint a XXI. század egyetlen jó célokra fordítható járványa.

A macskamánia felfokozott érzelmeket takar: hóbortot, szenvedélyt, világszemléletet egyaránt. A macskamániások látszólag ugyanolyanok, mint a többi normális ember: sikeres üzletasszonyok, tehetséges szakemberek, gyakorló mamák és csillogó szemű gyerekek, akik egészen addig szokványosan működnek, ameddig a szóban forgó apróka négylábú meg nem jelenik a porondon... De ettől a pillanattól kezdve a tünetek szemmel láthatóak, egységesek lesznek: a feszültség enyhül, a szájak fülig szaladnak, valami különös érzés ömlik szét odabent, amit léleknek hívunk, és az út végén ott a boldogság, napi 24 órában.

(in: Macskamánia, lapindító bevezető)

Négy apró, puha talp. Egy darab gyomor (örökké éhes). Tíz karom (és negatív karomnyomok asztallábon, fotelkarfán, mindenhol). Kb. három deka szív. Lehet, hogy annyi sincs. Hegyes fülecskék, mindentlátó szemek.

Bárhol fellelhetőek. A szekrény tetején, a virágcserépben, a dobozban (ha beférnek), a kád peremén. Különös ismertetőjelük: állandó szeretethiány. Ezért bármire képesek. Vigyázzunk, tényleg bármire! Sokan vannak. Árokparton, kerítések alján, pinceablakokból másznak elő. Ha találnak belőlük, kérem, értesítsék a hozzátartozóikat – és sürgősen tartsák meg őket! Higgyék el, nem bánják meg! Nem kell őket az Operába vinni, érzéketlenek a legújabb divat iránt, nincs kedvenc boltjuk, nem merül le a telefonjuk, nem kell nekik virágot küldeni a születésnapjára, s úgy általában, semmi nagy galibát nem csinálnak. Csak kicsit. Azt viszont sokat. De ez nem számít. Jobb lesz tőle az életünk...

(in: MacskaMánia, 2003. november)

“Hazaérek, a terasz kőkockáin nem fut senki felém puha, párnás mancsain... fáradt vagyok és nyűgös. Ledobom a kabátomat, belevetem magam az egyik karosszékbe (nem nézem, melyikbe, mert egyikben sem fekszik macska), kezembe veszek egy újságot, lapozgatom – nem kuporodik oda senki az ölembe. Aztán vacsora, szépen terített asztal, nyugodtan ott maradhatnak a finom falatok a tányérokon ítéletnapig, nem lopja ki a szememet senkin, nem csen belőlük senki illegális kóstolót... A szobában rend van: sehol egy megfocizott pezsgősdugó, sehol egy széthordott diószem. Rend van. Szabályos, unalmas rend. Elalvás előtt kedvem kerekedik olvasni még egy kicsit, közben tenyeremmel keresem az ismerős, meleg kis testet, aki oda szokott gömbölyödni ilyenkor mellém. Nem találom...” – azt hiszem, így kezdődhetne az a rémálom, amelynek azt a címet adnám: Sivár napjaim története...

Jó, hogy mindez nem így történik! Soha, de soha nem akarok üres teraszt, üres székeket, üres tenyeret! Soha nem akarom, hogy máshogy történjék minden, mint itt és most, abban a kedélyes álomvilágban, amelyikben minden áldott hétköznap élhetek. Aki megélte már mindezeket az apró csodákat, pontosan tudja, miről beszélek...

(in: MacskaMánia, 2003. március)

Használati utasítás az élet legjobb választásához

Kérjük, használatba vétel előtt tanulmányozza az Ön tulajdonába került, Intelligens Organizmus (IO) fantázianévre hallgató készülék működési menetét, hogy öröme teljék a választásában.

1. Az Ön tulajdonába került készülék megfelel a legújabb EU-szabványoknak. Nem szennyezi rákkeltő anyagokkal a környezetet, mesterséges adalékanyagokat és színezéket nem tartalmaz, előállítása során csak természetes módszereket alkalmaztunk.

2. Óvja, védje a karosszériáját a szélsőséges környezeti hatásoktól. A túlzott csapadék és a nagy lehűlés egyaránt megárthat neki. Nem tanácsos közvetlen hőforrás mellett tárolni.

3. Tisztításához semmilyen súrolószert ne használjon, mert karcolást okozhat.

4. Meghibásodása esetén ne házilag próbálkozzunk a javításával, forduljunk a szakszervizhez.

5. Első használatba vételkor ne keresse a készülék alján a BE/KI gombot – az készüléke intelligens módon, automatikusan választ a nappali ill. az éjjel üzemmód között. Üzemanyag-felvételi igényét nyávogással jelzi.

6. Az Ön által választott készülék kiválóan reagál az Ön hangulatjeleire, mindig pontosan megtalálja a menüsorból azt válaszmódot, ami Önnek leginkább megfelel. Kérjük, ne akarja jobban tudni, mint ő.

7. A karbantartást meghálálja. Minimális helyet igényel, ezért a legkisebb lakásban is jól elfér. Termékünket évezredes tradíciók nyomán a legjobb szakmai tudásunkkal fejlesztettük ki az Ön és családja számára.

Ápolja gondosan, mert értéket képvisel!

Nekem már van! És Önnek?

(in: MacskaMánia, 2005. szeptember)

Azt szoktuk mondani, hogy macskát Karácsonyra NE!

Sőt, semmilyen állatot Karácsonyra NE! SE! De miért is? Nem ajándék? Nem színezi ki az életünket? Nem ad értelmet az áldott mindennapoknak? De. Mindenképpen. Akkor miért is ne?

Mondanám, hogy azért, mert a macska több mint ajándék. Bár jól illik rá a rózsaszín masni, és tényleg nincs viccesebb látvány egy kosárból kimászó, falatnyi macskakölyöknél (nyakában az adekvát masnival) – mégis, más a dolguk az életünkben. Akkor hát mikor, ha nem Karácsonyra? Bármikor, amikor érettek vagyunk rá. Amikor megérett a pillanat. Bármikor, amikor beérik elhatározásunk gyümölcse, hogy a továbbiakban egyetlen napot sem akarunk eltölteni macska (macskák?) nélkül. Akkor, de csakis akkor, bármikor lehet. Legyen akár hétfő, szörnyű, ólmos-esős, spenótos-tükörtojásos, mindenkiotthagyos, senkisemszeretős hétfő, amikor olyan utálatosnak tűnik az élet, hogy azon már csak egy ufó segít. Vagy legyen kedd, vagy szerda, bármi. Csak ne Karácsony. És ne más döntse el helyettünk, hogy akarjuk, nagyon akarjuk őt. Persze, ha ez a nap éppen egybeesik a Karácsonnyal, akkor egye fene! De csak akkor. Csakis akkor. Tudják, őket nem lehet ünnepek után visszacserélni. És nem is érdemes.

(in: MacskaMánia, 2005. december)

Jobb leszek-e attól, hogy macskát (sőt, macskákat) tartok? Illetve, jobb leszek-e attól, ha állatot (sőt, állatokat) tartok? Sokszor teszem fel ezt a kérdést magamnak, különösen, amikor indulatba jövők, mert 1. lerántják a karácsonyfát, 2. lerántanak mindent, 3. lopnak, csalnak, hazudnak nekem, 4. súlyosan átvernek, 5. szolgálólányuknak tekintenek, 6. egymással is randán viselkednek, 7. felborítják az életemet, 8. meg úgy általában, minden tárgyat, ami a mancsuk ügyébe esik.

Ilyenkor őrjöngeni tudok. Csúnyán beszélek. Hozzávágom a falhoz a telefont. Megfogadom, hogy ezentúl csak kerámiaállatkákat gyűjtök, viszont mindegyik bosszantógépet kivágom az utcára. Majd megint felteszem a kérdést, hogy vajon jellemfejlődésem helyes útja-e, hogy macskát (macskákat) tartok. Nem lenne jobb nélkülük?

Nem. Semmiképpen. Soha. Mert ami két rombolás között történik, az pótolhatatlan. A váza pótolható. Úgyis ronda volt. És amíg azon tépelődöm, hogy jobbá válok-e vagy sem, már tettem valamit ezért. Nélkülük lehet, hogy nem is törődnék ezzel. Tehát, nincs más út. Foglalkozzunk velük, s általuk magunkkal. Jól járunk egymással

(in: MacsaMánia, 2006. január)

Ne szépítsünk a dolgon: vannak rossz napjaink. Amikor agyonvágott, háromszor ledarált, lemócsingozott, kikutyafilézett kedvünk van. Pontosabban, nincs egyáltalán semmilyen kedvünk. Nos, én már reggel óta nem találom a kedvemet! Tényleg, nem látta valaki? Ha igen, szóljon nekem, küldjön egy sms-t, hogy merre látta kódorogni.

Pedig olyan jó lenne arányosan élni! Mert az úgy nem jó, hogy egyik nap napfénykergetés, ragyogás, vidámság, repülés – a másik nap meg itt rugdosom megint a kavicsokat az utcákon, a lábam alatt. Miért lakolunk meg a boldogságért, miért nem adnak egyik nap egy kicsit kevesebbet, amikor aznap úgyis sok van, hogy a másik napra is jusson egy-két kávéskanállal belőle? Abból, amire annyira vágyunk… Pedig jó lenne tökéletesnek lenni. De vajon tényleg jól járnánk-e vele? És vajon hol rejtőzik a tökéletesség?

A reklámok teli vannak tökéletes emberekkel, akik mindig azt eszik, amit előírnak nekik, centire stimmel rajtuk minden, mosolyuk véget nem érő whitening-pasztacsík az arcuk közepén, és az ő cipőjüknek bezzeg sosem esik le a sarka a mozgólépcsőn. Legalábbis a digitális világban. Aztán lemásznak a tévé képernyőjéről, tökéletes homlokuk tökéletes redőkbe húzódik, és hazamehetnek oda, ahol néha nem várja őket senki. Engem meg itt várnak. Az összes két- és négy lábaikkal.

Pedig teli vagyok hibával. Gyakran ígérgetek, naponta fogadkozom, csapkodok mérgemben, mindig minden körmöm letöröm, amikor a visító telefon után kaparászom a táskámban, képtelen vagyok időjárásnak megfelelően öltözködni – hát hogy is lennék tökéletes? De... miért is kellene mindig egyből megtalálnom, mi a helyes út? Minden élet jó valamire. Hiszem, hogy az enyém is, a tiéd is, mindenkié is.

Minket várnak. Erre gondoljunk. Amikor sétálunk hazafelé, már a tetőről nyárvékolnak. Mindig üres az etetőtáljuk, nincsenek rosszkedvű napjaik, és cseppet sem érdekli őket, hogy valójában milyenek is vagyunk. Számukra így is, úgy is tökéletesek.

Mert a mélyrétegben – akármilyenek is legyünk a felszínen: rendesek vagy rendetlenek, könnyen barátkozók vagy emberkerülők – van bennünk valami közös.

Dédelgetünk egy álmot, amiről nem hagyjuk lebeszélni magunkat, hiába lenne praktikusabb, kiszámíthatóbb az élet nélkülük. Akarjuk hinni, hogy így viszont jobb nekünk. Remélem, nem tévedek.

(in: Macskamánia, 2006. május)

Van egy macskánk. Van több is, de az egy másik írás témája, most erről az egyről mesélek, mert ő nagyon, nagyon titokzatos lény. Más, mint a többi. Két lélek lakik benne. Két anyagból gyúrták, kettős fedelű doboz, sár és arany, ég és föld, Dr. Jekyll és Mr. Hide egyben. Jó napjain (mert szerencsére általában jó napjai vannak) szociális, emberbarát, kellemes, jellemes jószág, aki keresi a test közelségét, a lelkét is eladná egy kis simogatásért, csak annyit lop, amennyit muszáj (és amennyi a Macskák Nagy Könyvében kötelezően elő van írva), nem vét az etikett ellen, nem járkál megrongált gyíkokkal a szájában – egyszóval, jó vele az élet. Szórakoztató és vidám.

Aztán időnként (fronthatáskor? búsborús hétfői napokon?) egyszer csak megváltozik minden, és előbújik belőle az Állat. Ilyenkor a régi testbe új lélek költözik, átalakul. Minimum az életemre tör. A szemében sárga láng lobban. Arckifejezése megváltozik. Idegen lesz. Ki ő ilyenkor? Ha ölbe veszem, megpróbálja leharapni az orromat, kikaparni a szememet, mancsával befogja a számat, ha szeretettel közeledem felé, megvadul.

Ilyenkor keresem, hogy hol van, hol bújik benne, akit ismerek, vagy inkább ismerni vélek, akihez ragaszkodom. Persze, csak jó napjaimon. (Szerencsére, azt mondják, jó napjaim vannak általában.) Mert jó napjaimon persze szociális és barátságos vagyok, kellemes, jellemes jószág, aki a lelkét is eladná egy kis simogatásért, nem járkálok gyíkokkal a számban, szórakoztató és vidám vagyok, egyszóval, jó velem az élet. De fronthatáskor, búsborús hétfői napokon utálatos leszek. Arckifejezésem megváltozik, idegen leszek magamnak is. Aki ölbe vesz, annak leharapom az orrát, kikaparom a szemét, befogom a száját. Ha szeretettel közelednek felém, megvadulok. Ilyenkor keresik, hol vagyok, hol bujkálok magam elől. Hol rejtegetem a világ elől magam?

Ég és föld ér össze bennünk. Kettős fedelű dobozok vagyunk, egyszer sár, máskor arany. Néha értem, miért vonzódunk annyira egymáshoz: én és az egyik macskám.

(in: Macskamánia, 2007. március)

A szerkesztőség előtt, ahol a mindennapjaim telnek, látszólag városi élet van. Autók jönnek-mennek, forgalom van, kéregetők, mindenkinek kéne adni valamit, de az nem megy, lelkiismeret-furdalás van csak, hogy nem megy mindenkinek, hogy ma tényleg nem megy, lássátok be, igazán.

Sétálok le az aluljáróba, mert haza kellene valahogy még ma jutnom, de a kicsi, aszfaltozott téren élet van, amit nem tudok nem észrevenni. A tűztövis alján – amely, dacolva a légszennyezettséggel, a forgalommal, termést hoz! – kismacska hever. Nem lehet több, mint három-négy hónapos. Élvezi az októberi napfényt, napozik. Próbálunk neki eleséget vinni, azt, ami van, amit mi is eszünk, de már fél. Már nem fogadja el. Néhány héttel ezelőtt még bizalmas volt velünk, emberekkel. Talán bízott valamiben, valakikben, talán bennünk. Hátha valaki elviszi, hátha valaki otthont ad neki – gondolta, mondom, még hetekkel ezelőtt.

Most már nem így gondolkodik. Elkerül minket. Ha próbálunk neki valamit lerakni, hátrál. Előlünk, emberek elől. Mi történhetett vele, amíg nem láttuk? Miért kerül minket most, már? Talán valamit elrontottunk. Talán valamit elhibáztunk. Talán már túl sok a tapasztalata ahhoz, hogy el merjen fogadni tőlünk bármit, az emberi világból. Marad neki a tűztövis, az októberi nyárvég, vagy őszelő. Talán maradna magának. Ott nem hibázik, ott nem hibáznak vele szemben. Élvezi az utolsó napsugarakat – én pedig nézek értetlenül a kezemben árválkodó kis csomagra… Kinek adjam? Kinek tudom adni még?

(in: MacskaMánia, 2008. november)

A macskamánia van, hogy évekig ott lappang az emberben. Mint a betegség, mint a bujkáló, kitörni vágyó láz. Nem mutatjuk, takarásban van, esőkabátot borítunk rá. Hallgatunk róla gyakran – minek? Ugyanakkor megyünk persze emberek közé, próbáljuk elhitetni, hogy semmi megszokottól eltérő nincs bennünk, körülöttünk, hagyjanak békén minket, nahát. Találkozunk egymással, sétálgatunk, beszélünk erről-arról, kicsi világmegváltás is belefér, aztán elköszönünk, elválunk, és – ha nincs szerencsénk – soha nem tudjuk meg, hogy a másik… a másik is(!)… MACSKAMÁNIÁS!!! Függő, ha úgy tetszik. Szenvedélyesen szeret, rajong. Ha kell, áldoz. Magát mindenképp.

Nekem szerencsém volt. Nem maradt így, nem tudtam elkerülni. Kiderült. Lebuktunk!

A Könyvhéten találkoztam egy Rendkívül Rokonszenves Íróval (közös kiadónk van, ez jó alap a barátkozásra!), akivel tíz perc alatt úgy gondoltuk, hogy száz éve ismerjük egymást. Okát, indokát nem tudtuk, talán nem is kerestük. Örültünk, hogy a betűink összekötnek minket. (Mindig örülök, ha a betűk összekötnek jó emberekkel.) Aztán persze levelezni kezdtünk, kis irodalmi dolgokról: ki mit gondol a világról, helyünk-életünk itt és most, egyáltalán, hogy s mint áll a világ a betűkkel, lesz-e nyomtatott Univerzum, vagy mindent elönt a digitális valóság - nagyjából ilyen magvasságokról írogattunk egymásnak.

Aztán, minden átmenet nélkül, egyszer csak azt írta: most (el)siet, mert veszélyben a salátája, ha még egyáltalán marad a fetából a macska miatt bármi is.

Innentől kezdve kirobbant - a Macskamánia. Már nem titkolóztunk. Mondtam: Hát neked is? Mondta: Hát neked is? Küldtünk egymásnak képeket (na nem rólunk, az kit érdekel, csakis a macskáinkról!), történeteket azokról, akik nem tudják ezt helyettünk elmondani. Kiderült, hogy a mélységes mélyben mennyi közös dolog van látszólag teljesen külön mikrokozmosz-életeink között.

Azóta valahogy más a világ. Vagy inkább: kialakult valami közös metszet, híd a világaink között. Sosem bánom.

Na nézd csak, mire jók a betűk…

(in: MacskaMánia, 2009. július)

Jobb leszek-e attól, hogy macskát (sőt, macskákat) tartok? Illetve, jobb leszek-e attól, ha állatot (sőt, állatokat) tartok? Sokszor teszem fel ezt a kérdést magamnak, különösen, amikor indulatba jövők, mert 1. lerántják a karácsonyfát, 2. lerántanak mindent, 3. lopnak, csalnak, hazudnak nekem, 4. súlyosan átvernek, 5. szolgálólányuknak tekintenek, 6. egymással is randán viselkednek, 7. felborítják az életemet, 8. meg úgy általában, minden tárgyat, ami a mancsuk ügyébe esik.

Én ilyenkor őrjöngeni tudok. Csúnyán beszélek. Hozzávágom a falhoz a telefont. Megfogadom, hogy ezentúl csak kerámiaállatkákat gyűjtök, viszont mindegyik bosszantógépet kivágom az utcára. És megint felteszem a kérdést, hogy vajon a jellemfejlődésem helyes útja-e, hogy macskát (macskákat) tartok. Nem lenne jobb nélkülük?

Nem. Semmiképpen. Soha. Mert ami két rombolás között történik, az viszont maga a földi paradicsom. És amíg azon tépelődöm, hogy jobbá válok-e vagy sem, mert tettem valamit a jó út felé. Nélkülük lehet, hogy nem is törődnék vele. Tehát, nincs más út. Foglalkozzunk velük, s általuk magunkkal. Jól járunk egymással.

(In: Macskamánia, 2007. január)

A szerkesztőség előtt, ahol a mindennapjaim telnek, látszólag városi élet van. Autók jönnek-mennek, forgalom van, kéregetők, mindenkinek kéne adni valamit, de az nem megy, lelkiismeretfurdalás van csak, hogy nem megy mindenkinek, hogy ma tényleg nem megy, lássátok be, igazán.

Sétálok le az aluljáróba, mert haza kellene valahogy még ma jutnom, de a kicsi, aszfaltozott téren élet van, amit nem tudok nem észrevenni. A tűztövis alján – amely, dacolva a légszennyezettséggel, a forgalommal, termést hoz! – kismacska hever. Nem lehet több, mint három-négy hónapos. Élvezi az októberi napfényt, napozik. Próbálunk neki eleséget vinni, azt, ami van, amit mi is eszünk, de már fél. Már nem fogadja el. Néhány héttel ezelőtt még bizalmas volt velünk, emberekkel. Talán bízott valamiben, valakikben, talán bennünk. Hátha valaki elviszi, hátha valaki otthont ad neki – gondolta, mondom, még hetekkel ezelőtt.

Most már nem így gondolkodik. Elkerül minket. Ha próbálunk neki valamit lerakni, hátrál. Előlünk, emberek elől. Mi történhetett vele, amíg nem láttuk? Miért kerül minket most, már? Talán valamit elrontottunk. Talán valamit elhibáztunk. Talán már túl sok a tapasztalata ahhoz, hogy el merjen fogadni tőlünk bármit, az emberi világból. Marad neki a tűztövis, az októberi nyárvég, vagy őszelő. Talán maradna magának. Ott nem hibázik, ott nem hibáznak vele szemben. Élvezi az utolsó napsugarakat – én pedig nézek értetlenül a kezemben árválkodó kis csomagra… Kinek adjam? Kinek tudom adni még?

(2008. november)

Amikor bármilyen állatot, mondjuk kismacskát fogadunk magunkhoz (velem ez időről időre meg szokott történni, mert e tárgyban sajnos visszaeső bűnöző vagyok), kikerülhetetlenül átfut mindig a fejemen egy nagyon-nagyon rossz, mi több, szomorú gondolat. Kell ez a rossz és szomorú gondolat nekem tavasszal? Nem. De, mégis. Muszáj szembenézni vele. Muszáj néha szembenézni azzal is, ami fájdalmas, megrendítő.

Mert mi is történik ilyenkor? Magunkhoz vesszük, hozzánk szokik, mi is hozzáformálódunk valamennyire, életünk részévé válik, nem mérhető örömet okoz a létezésük – majd egyszer csak… el kell engedni őket. Ha tetszik, ha nem. Mert életidejük töredéke az ember életidejének, akkor is, ha nem történik velük semmilyen baleset (a macskáknál gyakran sajnos megtörténik), betegség. És amikor lejár a kicsi, pihe-puha testükbe zárt biológiai órájuk, elmennek tőlünk. Veszik a kabátjukat, kalapjukat – és bizony, itt hagynak minket. Nekem pedig itt kell maradni, utánuk is. Ezt újra és újra át kell élnem. Tudjuk, hogy át fogjuk élni (hacsak holnap a fejemre nem esik egy tégla) – mindezzel együtt… vállaljuk. Vállaljuk, hogy megtanulunk elengedni, útra küldeni, elbocsátani. Vállaljuk, hogy a lesznek rossz napjaink is.

Mert nem az a kérdés, hogy az életet meddig – hanem, hogy azt a „meddig”-et hogyan és miképpen éljük meg. Velük, magunkkal, de a legjobb lenne: együtt.

(In: Macskamánia, 2010. március)

Néha a közös nyelv megtalálása könnyebb, mint gondolnánk. Te – egyenlő: én. Ki a fontosabb kettőnk közül? Te.

Ok, mondja ő. Aztán ennyiben maradunk.

A közös nyelv – macskanyelv. Pedig nem szeretem az édességeket. De tudom, mi a dolgom az életükben. Tudjuk, mi a dolgunk az életükben. Ha éhesek – tele kell rakni a tányérkájukat. Ha simogatásra vágynak – meg kell simogatnunk őket. Ha a teraszajtót kapirgálják, akkor be kell engednünk, akkor is, ha lusták vagyunk. Ha éppen fontosabb dolgunk is van, mint ajtókat nyitogatni. Mindig van fontosabb dolgunk. Nos, fontos dolgainkat illő módon hátratoljuk, ez a helyes út. Mert tényleg sokkal többet kapunk, mint adunk. És gondoljunk bele, valójában hány perc is az életünkből egy ajtónyitás, egy etetőtál megtöltése. Nem több, mint amit fölöslegesen töltünk el buszra várva – vagy piros lámpánál, ki éppen hol vár. Amit kapunk, az nem igazán mérhető kilóra, súlyra. Nincs mértékegysége. Aki nem tapasztalta meg, annak hiába mondom. Aki megtapasztalta – annak meg miért is mondjam? Egyáltalán… miről is beszélek?

(In: MacskaMánia, 2011. január)