A visszavarázsolt varázsló

ostanában nem álltam jól a varázslatokkal. Valahogy nem mentek nekem. Pedig mindent ugyanúgy csináltam, mint régen, mégsem sikerült. És én ott álltam a baj közepén, használhatatlanná kopott tárgyaimmal, akik nem tudtak segíteni rajtam. Hol a varázspálcám tört apró szilánkokra, amikor hókuszpókolás közben nekivertem a polc szélének, hol a láthatatlanná tévő köpenyem sarka sodort le az asztalról mindenféle apró, csengő-bongó tárgyat – folyamatosan elárultak engem, és én ott maradtam minden mese közepén, varázstalanul. Pedig nagy szükségem lett volna rájuk, fáztam nélkülük.

Az erdő aljában, a mohapárna alatt rejtettem el a varázskulcsot, a minden-csodát-megnyitó varázskulcsot még a legelső mese végén. Elmentem most megkeresni, hátha még ott van. Hátha még nem ázott rozsdássá az őszi esőben. Hátha a hangyák nem hordták el. Hátha ő segít... De nem volt már ott – vagy csak én emlékeztem rosszul a helyére? Mit rontottam el? Miért hagytak cserben a tárgyaim?

Pedig akartam repülni, körülöttem mindent kiszínezni, de nem ment, nem ment. Ott akartam élni közöttük, magam teremtette manóim, tündéreim között, mert gyakran rosszul éreztem magam itt, az Emberek országában. De mégis messze voltam tőlük, nagyon messze. Meg kellett olajoznom a varázskönyvem összerozsdásodott vaspántját, mert amikor ki akartam nyitni, csikorgott-nyöszörgött, és állandóan elárult engem. Kilógtam a mesékből. Észrevettek.

– Te nem idevaló vagy! – kiabáltak velem a manók, tündérek, amikor rájöttek, hogy varázseszközeim nélkül teljesen varázstalan vagyok.

– Menj vissza, ahonnan jöttél! Nagy vagy nekünk! – mondták, és kifelé tuszkoltak a mesekönyvből. Nekifeszültek a vállamnak, és hiába akartam megkapaszkodni fák léggyökereiben, bokrok ágaiban, visszatoltak ebbe a világba. Ültem az ágyamban, a térdemre fektetett mesekönyvvel, és vágtak az oldalai, amikor újra a lapok közé akartam bújni.

A palota könyvtárában királykisasszony ült, maga alá húzott lábbal, fütyülve az udvari illemszabályokra. Látszólag teljesen királykisasszony-kinézetű volt: aranyos-gyöngyös selyemruhát viselt, fején kényelmetlen korona, lábán csatos cipellő.

Titokban járt itt: királyapja nem jó szemmel nézte a könyvei között való kotorászást. A királylány pedig nem jó szemmel nézte, hogy nem jó szemmel nézik ezt neki. Körülötte halmokban álltak már a tudós könyvek, egymás tetejére rakodva: Udvari Híradó, A királyság rövid története, Illemtanleckék koronásoknak – csupa őt nem érdeklő tudomány.

Hova rejthette? Hova dughatta előle királyapja az egyetlen könyvet, ami őt érdekelte most, ebben a pillanatban? És a csodalátó szemüveget, a varázscsizmát, a tündérport? Mert kellett, hogy létezzenek! Emlékezett rá kislánykorából, amikor egyszer az aranygolyója begurult a könyvtárszobába, ahol királyédesapja ücsörgött. Ő utánaszaladt, egyenesen be a faragott íróasztal elé, amely mögött a király ült, tarkójára letolt koronával, orra végére csúszott szemüveggel. Nagyon belemélyült az olvasásba: ujja a sorokat követte, szája az olvasottakat. Időnként körbenézett, nem látja-e valaki, aztán visszabújt a könyv lapjai közé. Amikor észrevette gyereklányát, becsapta a könyvet maga előtt (csak úgy porzott, tündérpor szállt fel belőle, láttam, láttam!) és mérgesen a királylányra nézett.

– Mondtam, hogy itt semmi keresnivalód! – mordult rá haragosan, és a titkos könyv tetejére csúsztatta az egyik rongyossá olvasott Birodalmi Híradót. – Nincs elég szoba a palotában? Választhatsz, amelyik csak jólesik: aranyterem, márványterem, gyémántberakásos rubinterem – miért pont ebben a poros könyvtárszobában kell neked játszanod?

De én már akkor is tudtam, én tudtam a legjobban, hogy nála van a varázskönyv meg a többi bűbáj, csak nekem nem mutatja meg, soha.

Egyszer, amikor éjszaka a könyvtárszobából kiszűrődő zajokra felébredtem, földig érő hálóingben, mezítláb odasettenkedtem a könyvtárszoba ajtaja elé, és az ajtón át hallgattam a zsibongást. Királyapám hangját egyből fölismertem, de a többi magasan csilingelő vagy barlang mélyén öblösödő idegen hangot sosem hallottam.

– Mondtam, hogy csak akkor lapozz a 9. oldalra, ha bajban vagy! Fölöslegesen elővarázsolni engem pazarlás! – csacsogta egy vékony hangocska.

– Az én varázserőm is többre képes, kár napi varázslatokra szétszórni! – folytatta az öblös.

– Bajban vagyok, értsétek meg, bajban! Ha nem állok elő naponta valami újabb bűbájjal, elveszítem a belém vetett hitet! Engem úgy ismernek, mint a csodatévő királyt – csodák híján, ugyan már, mi maradna világraszóló hírnevemből?

– Elegünk van. E-le-günk! Most szépen visszabújunk mind a varázskönyvbe, és tíz évig elő sem mászunk! Fáradtak vagyunk, hadd pihenjünk!

És soha többé nem hallottam a zsibongást, a furcsa kis hangokat. Pedig egészen jól rászoktam a hajnali sétákra. Királyapámnak nem szóltam semmiről, de megjegyeztem, egész életemre megjegyeztem azt az öblös hangot, akit az ajtó mögött hallottam.

Alig vártam, hogy felnőjek. Alig vártam, hogy egyedül kóborolhassak a palota termeiben, hogy ne lessék minden mozdulatomat! Alig bírtam ki azt a tíz varázstalan évet. Királyapám, az én vizet fakasztó, csillagokkal labdázó királyapám egyetlen varázslatot sem csinált ezalatt! Hogy is tette volna, amikor ott rozsdásodtak a csodák a varázskönyv megkopott bársonyteteje alatt?

Így hát egy alkalmas pillanatban, amikor királyapám három napra elutazott, beköltöztem a könyvtárszobába, és elhatároztam, hogy addig nem eszem, nem alszom, amíg őket egyesével a vaskos borító alól elő nem feszegetem.

Leültem egy kicsit megpihenni (Hogy is volt? Magam alá húzott lábbal, fütyülve az udvari illemszabályokra. Hiába az aranyos-gyöngyös selyemruha, fejemen a kényelmetlen korona, lábon a csatos cipellő.) Úgysem nyugszom! Ha kell, sarkából fordítom ki az egészet, de akkor is megtalálom őket! Újrakezdtem, mint aznap már sokadszor. Aztán… a függöny mögött megtaláltam a varázspálcát. Belepte a por. Üvegből volt, de ez egyáltalán nem látszott rajta. Ruhám sarkában megtörölgettem, amíg újra szikrázóan fényes nem lett. Amikor a szoknyámra néztem, elkeseredtem: ezt aztán magyarázhatom! Mintha egy kéményből bújtam volna elő – de ez most kit érdekelt! Gyerünk varázsköpeny, csodalátó szemüveg! Elő, elő, hol rejteztek? A varázsköpenyt a ládafia aljáról rángattam elő – molyrágta volt, és ódon toronyszoba-szagú. A múltbanéző szemüveg egyik üvege betört, szára elhajlott – siralmas látvány volt, nem mondom. A Hétmérföldes az íróasztal alatt aszalódott nyakig sárosan, a varázskönyv pedig – ó, szörnyűség! – az ablak kitámasztására szolgált, hullámosra ázott lapokkal, rozsdás pánttal. Nem törődtem vele, magamhoz szorítottam.

Elég volt az unalmas mindennapokból! Csodát akartam, varázslatot, három zsákkal, hat marékkal!

Felpróbáltam a köpenyt: lötyögött rajtam. A varázspálca nehéz volt, alig bírtam megemelni. A mindenséglépő csizma törte a lábam, és a csatos könyv – nos, az teljesen kifogott rajtam.

– Először is meg kell olajozni! – gondoltam magamban. Besurrantam a kamrába, olajat töltöttem apró üvegcsébe, és vissza! Az olajat óvatosan becsöpögtettem a ócska vaspántok közé, majd néhány perc múlva óvatosan felnyitottam.

Méltatlankodó hangocska szólalt meg:

– Tessék visszacsukni! Szemembe süt a nap! Micsoda tapintatlanság!

Kövér manó hortyogott az első oldalon, lapulevélnek támaszkodva. Láthatóan semmi kedve nem volt felkelni. Továbblapoztam. A tó partján szép, kihízott tündér áztatta pufók lábait a vízbe. Ruhájának pántjai belefúródtak húsos vállaiba; a semmittevéstől egészen kigömbölyödött. Felnézett rám, de még a karját sem emelte meg köszönésképpen.

– Hé, tündérszárnyas! – kiabáltam neki – de szépen meghíztál, amióta nem láttalak!

– Na és? Van vele valami bajod? Eszegetek, pihengetek már évek óta; semmi felhők között repdesés, ágról ágra ugrálgatás, de nehogy azt hidd, hogy bánom! Szépen elüldögélek itt a mesék végéig.

Mérgesen földhöz csaptam a könyvet.

– Mit csinálsz, te szerencsétlen? Agyrázkódást kapok! – kiabált ki rám a mesekönyv aljáról egy öblös hang. Emlékeztem rá, gyerekkoromból.

– A csudába! A fejemre esett egy kődarab! – méltatlankodott. Odalapoztam… Az öblös hang gazdája a Varázsló volt, hosszú köpenye alatt formás pocakkal, és a fejét lapogatta. Régóta nem láttam őt. Amikor utoljára találkoztam vele, még gyereklány voltam: mindent elrontó, állandóan szorongó, mindenhonnan elfutó, egészen kicsi királylány. Emlékszem, már akkor is rosszul viselte a kiszámíthatatlanságomat, véget nem érő hókuszpókjaimat, bizonytalan történeteimet. Veszekedett velem sokszor, emlékszem. Már akkor is azt mondta nekem, ha mérges volt rám, hogy „Te szerencsétlen!". És mérges volt gyakran, ahogy én is rosszul viseltem néha a dolgait.

Azóta felnőttem, de ezt csak ő látta rajtam. Ő is megöregedett. Zavart, hogy itt látom. Máshol kellene lennie…

– Fogadjunk, hogy ki sem mozdultál a barlangodból évek óta! – szóltam hozzá dühösen, de azért leporolgattam a köpenyéről a rászóródott törmeléket.

– Vigyázz, eltöröd a derekamat! – szisszent fel, amikor gyengéden hátba veregettem. Óvatosan kiemeltem a lapok közül, és a szoknyám szélére ültettem.

– Neked nem az Égigérő Fa tetején kellene vándorolnod, a kilenc félelmet, a kilencfejű sárkányt öldösve? – néztem mélyen a szemébe. Lesütötte a tekintetét.

– Persze, persze. De mondtam már, hogy öreg vagyok. Megpróbáltam. Hidd el, megpróbáltam. Nem nekem való. Alkalmatlan vagyok rá.

– És a manólány? Lehet, hogy régen megfagyott, amíg te itt a pocakodat növeszgetted!

– Nem megy egyedül. Nyolc kapun bemásztam. A kételkedést, hazugságokat, a félelmet, a hiúságot legyőztem. Az önzéssel, az irigységgel megküzdöttem. A sértődékenykedést is magam mögé dobtam – de a varázstalansággal nem tudok mit kezdeni.

– Azt akarod mondani, hogy az utolsó kapunál visszafordultál? Meghátráltál? Megfutamodtál? Miért nem kérted, hogy segítsek?

– Nem ajánlgattad magad. És nem megy egyedül. Tényleg nem. Ha újból varázsolni akarok, ahhoz te is kellesz.

– Én? – néztem rá kételkedve – De hát én mindenhonnan elfutok, gyakran félek, és szörnyekkel álmodom…

Ám a Varázsló nem tágított. Nem volt mit tennem: odaadtam neki a kifényesített varázspálcát, a láthatatlanná tévő köpenyt, a múltba néző szemüveget, a mindenséglépő csizmát – és igen, még azt a vacak varázskönyvet is odaadtam neki. Az összes régóta áhított szerzeményemet. Nagyobb szüksége volt rájuk. És talán még nem késő...

Előrelapoztam a mesekönyv első oldalára, ahol a manólány fázósan kuporgott zöld levélköpenyébe burkolózva. A háza falán a kilences (a dagadozó, nevető 9) erejét vesztve, hatosként lógott (valahogy így: 6). Már semmi erő nem volt a kilencesben! Márpedig ott, a Manóperenciás-tengeren túl kilences nélkül élni képtelenség – jól tudtuk ezt mindketten.

– Siess! Vidd oda neki! – lökdöstem a Varázslót. Fejébe nyomtam a varázssipkát, vállára terítettem a molyrágta köpenyt, orrára biggyesztettem a csodalátó szemüveget, és sikerült! Sikerült! Ott volt, karnyújtásnyira a levélköpenyében didergő Manólánytól.

– Ez az! Ne tétovázz! Add már oda! – biztattam volna, de tudtam, hogy ez innentől kezdve már nem az én mesém.

A Varázsló óvatosan a levél szélére ült, nyakából leoldotta az aranyláncot – melyen nem is egy kilences lógott, hanem csupa egymásba kapaszkodó kilencesből volt fonva –, és gyengéden Manólány nyakába akasztotta.

– Neked adom – mondta –, akkor is, ha ezentúl teljesen varázstalan maradok.

Megsajnáltam őt, sokat megélt, jobb időket látott Varázslómat.

– Tudod mit? Én meg neked adom őket. Mindegyiket! – mutattam a varázspálcára, csodatévő köpenyre, mindentlátó szemüvegre mutatva. – Majd csak megleszek valahogy nélkülük itt, az Emberek országában…

Azóta nehezen telnek a napok. Hiányoznak a csodák, a varázslatok. Ülök az ágyam szélén, felütöm valahol a mesekönyvet, és belelapozok. Tündérek, manók ugrándoznak mindenütt.

– Na gyere már! Mi lesz? Félted a selyemruhádat? A csatos cipellődet? – kiabál ki egy kövér manó a lapulevél alól.

Nekem sem kellett többet mondani – hopp, beugrottam a lapok közé. Csak a koronámat hajítottam a szekrény mögé, nehogy elhagyjam az út során. És tudjátok mit? Senki nem mondta, hogy nincs helyem közöttük! Pedig szavamra, nem lettem kisebb, amióta utoljára találkoztunk. Sőt, szépen nőttem, fejlődtem. Szinte akkora lettem, mint a Manólány. Vagy csak a Varázsló látta így?

De a kilencest, a nyakamban lógó kilencest sosem veszítem el többé. Manóbecsületszavamra mondom…