A Magyar Naplóban megjelent pályaképinterjú teljes szövege - 2018/júliusi szám

„Nem akartam, hogy bezárjanak a mesedobozba”

Beszélgetés Mirtse Zsuzsával

– a beszélgetést Bíró Gergely készítette

Mirtse Zsuzsa író, költő azok közé az alkotók közé tartozik, akik nem pusztán a fejükből és a kezükkel, de lényük egészével írnak. Számára az írásnak nemcsak tétje van, de teljesen fel is oldódik benne: az évek során mesévé, novellává, verssé vált ő is, önmaga védjegyévé. És jelenti azt is, hogy kezdettől fogva a személyes valóságát célozva meg, nemigen takargat semmit, sötétkamrában rejtőző árnyakra nyit ajtót, komoly terheket tart a magasba, máskor sárkányokkal és lovagkórosokkal méri össze erejét. Mindebből pedig nem származhat más, csakis természetes hangú, karakteres és szerethető szépirodalom.

– A 2004-ben megjelent első köteted, az Égforgató csodagyűrű egy olyan személyes hangvételű és gyöngéd iróniával átszőtt beavatásfüzér, amely szellemi alapvetésében és több motívumában is a magyar népmesekincsre épül, mégis attól független mesevilág bontakozik ki benne. Milyen útravalót kaptál a népmeséktől?

− Amikor először találkoztam népmesékkel, babszemnyi kislány voltam, s olyasféle örömöt találtam bennük, mint amikor erdőt jár az ember. Titkos, izgalmas világ volt, tele varázslattal, félelmes is, vonzó is. Eszemben sem volt kifilézni, elemezni őket, egy gyerek szerencsére ilyeneket még nem művel. Talán bátorítást kaphattam tőlük. Hogy a legkisebb, a legnyeszlettebb is be tudja járni az útját, nincs rosszabb esélye, mint a nagyobbaknak, erősebbeknek. Az arányérzékem kialakulásában is segíthettek − legalábbis remélem.

Amikor nagy volt bennem az összevisszaság, megnyugtató volt látni, hogy a mese mindig a rend felé haladt, nem a szétesés felé. Ez elég imponáló cél volt nekem. Tetszett az is, hogy nem a napi problémákról szóltak, hanem heroikus feladatokról, emberfeletti küldetésről: elrabolt királylányokat kellett kiszabadítani, sárkánnyal viaskodni. Ez sokkal érdekesebb volt, mint az, hogy a csöppnyi mesehős megmossa-e este a fogát, vagy sem, vagy hogy hova tűnt el éjszaka a zoknija. Ezek fontos kérdések napi szinten, de főleg az ágyvégi meséléseknél, amikor mama megpróbálja kimesélni belőlem a napi nyűgjeimet, közben együtt vagyunk, és ő átsegít az éjszakába. A könyvbe zárt meséktől kislányként is többet vártam.

Megviselt, ahogy a sárkánnyal elbántak, mert én is hajlamos voltam a sárkányban valamiféle óriásállatot látni, állatot bántani pedig főbenjáró bűn. Később értettem meg, hogy a sárkány a szimbolikus rossz megtestesítője, a rosszal pedig nem szabad alkudozni, hanem az összes „fejét” le kell vágni. Igaz, újraszületik, mint minden az egyetemes körforgás rendje szerint.

Szerettem nézegetni az illusztrációkat is − talán akkor rögzült bennem az, hogy illusztrált könyveket szeretnék majd egyszer. Látod, most, hogy ezekről beszélgetünk, világossá válik a magam számára is sok dolog, amit előtte csak tudomásul vettem. A királylányokat gyönyörűnek találtam, s persze, én is királylány szerettem volna lenni, akiért valaki majd élete kockáztatásával megküzd, aki megszabadít − hogy mitől is, arról fogalmam sem volt. Azt hiszem, fél lábbal még most is a mesekönyveimben állok.

Aztán újra magához vonzott a népmesék világa, olyannyira, hogy a szakdolgozatomat is népmesékből írtam. A régi hitvilág maradványai az ungi magyar népmesékben − ez volt a címe. Faltam a szakirodalmat: Berze Nagy János, Solymossy Sándor, Róheim Géza, Diószegi Vilmos kötetei voltak akkor a legfontosabb olvasmányaim. Később, amikor már meseírással is foglalkoztam, nem törekedtem arra, hogy másoljam a népmeséinket, nem továbbírni akartam őket, hiszen egy több ezer éves közösségi alkotással nem lehet egy ringbe szállni − ez nem lehet cél, és hiú ábránd is lenne. Az én meséimben is vannak királyok, sárkányok, mert könnyebb rajtuk keresztül beszélnem engem érdeklő dolgokról, de a saját világomat írom, a saját küzdelmeimet. A rend helyreállítása felé indulnak az én hőseim is, ám ez nem mindig sikerül nekik, ahogy azt sem tudom megígérni, hogy a mese végére megtalálják azt, akivel egész életre szóló szövetséget köthetnek. Sokszor nem találják meg, mert nem elég érettek hozzá. De talán felismerik magukban, hogy mi dermeszti kővé őket, miért nem tudnak előrelépni, miért csak toporognak. Örök életet sem adhatok nekik, ahogy az örök együtt maradás ígéretét sem. Bizony, megesik, hogy elveszítik egymást. Valamint nem is mindenkinek az a sorsa, hogy hagyományos értelemben véve párban élje le az életét. De mozgásban vannak, elindulnak. Ahogy magammal kapcsolatban is a mozgást tartom fontosnak. Ha baj van, lépjek! Bármerre. Csak akkor találkozhatom az utam mentén a segítőimmel, ha kilépek a karosszékben való tespedésből és a falrepedés-nézegetésből. Ha elindulok. Nem arról beszélek, hogy lépjünk ki mindenből, ami éppen nem megy akadálytalanul, mert ez is csapda. Elbukom? Sebaj, majd húzok új lapot. Ez így nem jó szemlélet. Megtettem-e mindent azért, hogy sikerüljön? Ha nem, ha csak kiólálkodom a helyzetből, s utána újabb és újabb lapokat kérincsélek a sorstól, akkor nem fejlődöm, akkor ugyanabban a mókuskerékben tekergek, csak a háttér, a díszlet változik. A mesehős mindent megtesz azért, hogy beváltsa azt, amiért útnak indult, hát tegyek meg én is mindent. Vagy legalábbis törekedjem rá. Ezt elég későn ismertem fel, sajnos.

A királylányaimat lehoztam a földre, nem hagytam toronyszobájukba zárva. Az borzasztóan unalmas, ha csak szempilla-rebegtetésre ítélem őket, abban bízván, hogy úgyis jön a megszabadító, aki feltölti a semmilyen életüket tartalommal, hiszen mindenért, ami két ember között kialakulhat, tenni is kell. Nekik is. Egyébként sorvadás és pusztulás az útjuk. Aztán egy ködös „mondjuknovemberi” délutánon arra is rájöttem, hogy nem szorongathatom magamhoz életem végéig a kiscipőmet, játékkoronámat, tündérszoknyámat, hanem fel kell nőnöm, úgy istenigazából. Hű, de féltem ettől… Arra gondoltam, hogy talán a meséim majd segítenek ebben. Szerettem volna kimesélni magam a gyerekkoromból, s átmesélni magam a felnőttkorba. Ami nem is olyan borzalmas, ahogyan azt én gondoltam. Ha a babaszobámat akarom tartósítani, kimaradok egy halom élményből, amit csak a felnőttkor adhat. És ezzel vissza is tértem a mesék egyik eredeti feladatához: hogy átsegítsék az egyik korszakból a másikba a küszöbön álldogáló embereket. Azt hiszem, túl sokáig álldogáltam így is ezen a küszöbön. Ennek a számvetésnek a kötete lett az Égforgató csodagyűrű.

– A válaszodat hallgatva, nem véletlen tehát, hogy jóval több királylány szerepel ebben a füzérben, mint király vagy királyfi. A mesei alaphelyzet a hagyományból ismerős: az ég elveszítette kékségét, csillagait és Napját. Ahhoz, hogy visszaálljon a világ rendje, a Varázslónak kilenc kapun kell belépnie, maga mögött hagyva a kételkedés, a félelem, a hiúság, az önzés, a sértődékenység, a hazugság, az álomtalanság, az idő és a varázstalanság sárkányfejét. Az első hat fogalom egy-egy tulajdonságot jelöl, de azt hiszem, az utóbbi három magyarázatra szorul.

− Egyetlen királylány és egyetlen királyfi van valójában, csak különféle alakváltozatokban jelennek meg. Hogy miért azok voltak akkor az én sárkányfejeim? Nyilván azokat a problémákat tartottam legérvényesebbnek akkoriban a saját életem szempontjából. Mindenki más sárkányfejekkel küszködik, mindenkinek más akadály állja az útját. De nem nagyon figyeltem én kifelé, miközben írtam. Magammal akartam valamit kezdeni.

– Fontos kiemelni, hogy az Égforgató csodagyűrű nem egyszerűen mesekönyv, hanem egy gyönyörű kiállítású kötet, amelynek illusztrációit Jankovics Marcell készítette. Mit gondolsz író és illusztrátor közös munkájáról?

− A mesekönyv kiadására Méry Gábor, a Méry Ratio Kiadó vezetője vállalkozott. Az ő nagyvonalúságának köszönhető, hogy ilyen kiállítású könyv születhetett. Jankovics Marcellt régebbről ismertem kulturális körökből, valamint a Magyar Művelődési Társaság elnökségéből − Méry Gábornak pedig barátja és kulcsszerzője volt. A Mesék Mátyás királyról című kötet képeit Jankovics Marcell készítette, s számomra ez alapmű volt illusztrációs szempontból: tetszett a részletgazdag, ötletesen felépített, asszociációkkal és képi idézetekkel teli vizuális világa, a rengeteg apró felfedeznivaló, amit a képekben elrejtett. Gábortól megkérdeztem, hogy lát-e esélyt arra, hogy őt kérjük fel a kötet illusztrálására.

Megjelenés után is számos szerencsés dolog történt ezzel a kötettel. Amikor egyik ismerősöm, Koppán Szilvia (akivel éppen az idő tájt barátkoztam össze egy nyelvtanfolyamon) meglátta a kész kötetet, arra gondolt, hogy milyen jó lenne eljuttatni a Párizsi Magyar Intézetbe. Megkereste a vezetőséget, az Intézet pedig helyet adott a kötet bemutatásának: az illusztrációkból kiállítást rendeztek, néhány mesének a francia fordítása is elkészült. Vincze László szentendrei papírmerítő mester sorszámozott művészkönyvet nyomott belőle, merített papírra, félasztalnyi méretben, valódi bőrkötéssel, rézcsattal. Megvalósult az, amire kislánykorom óta vártam: lett egy igazi varázskönyvem!

Az író és az illusztrátor munkájáról azt gondolom, hogy egyformán fontosak. Minden kötetembe kerültek képek. Az első verseskötetembe (Idő és mérték − Szabálytalan versek; Napkút Kiadó, 2010) a kiadója, Szondi György, a másodikhoz (Kondenzcsík − Főbenjáró versek; Méry Ratio Kiadó, 2011) pedig Méry Gábor készített felvételeket. Gábor felvidéki magyar ember, nemcsak kiadóvezető, hanem fotóművész is. Repülőre ült, és felment Felvidék és Magyarország fölé olyan pontokra, ahonnan nem látszanak a határok, s onnan fotózta be a tájat, az égből lenézve. Onnan pedig a növénytakaró és a táj egyben tartja azt, amit mesterséges határokkal szétválasztottak. Olyan szép üzenet ez… A harmadik verseskötetembe (Sötétkamra − Előhívott versek; Magyar Napló Kiadó, 2013) S. Horváth Ildikó grafikusművész rézkarcai kerültek. Megjelent egy szórakoztató, humoros írásfüzérem is, mert szerettem volna ezt az énemet is megmutatni. Ez a Fogadó a Négy Macskához című kötet volt (Ciceró Kiadó, 2010), Buzay István grafikusművész rajzaival. A most készülő mesekönyvemnek pedig Békés Rozi grafikusművész lesz az illusztrátora.

– Ha jól emlékszem, tavaly különös felkérést kaptál: megkerestek egy belvárosi általános iskolából, ahol a gyerekekkel irodalomterápiás foglalkozássorozat keretében dolgozták fel az Égforgató csodagyűrűt, és arra kértek, hogy légy jelen az utolsó foglalkozáson.

− Óraadó tanárként negyedik éve tartok kreatív írás és kortárs irodalom kurzust a Pécsi Tudományegyetem Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Karának biblioterápia képzésén. Az egyik hallgatóm, Szommer Edit, aki ma már végzett biblioterapeutaként dolgozik, ennek a mesekönyvnek a nagy mesefolyamát, A kilenc sárkányfej meséjét dolgozta fel biblioterápiás módszerekkel, gyerekcsoporttal. Az utolsó foglalkozásra elhívtak engem is, hogy megismerkedhessem a gyerekekkel. Hetek óta ezzel a mesefolyammal foglalkoztak, a táblán ott volt a kilencfejű sárkány, a gyerekek nyakában a kilences alakú varázskulcs, pontosan úgy, ahogy a mesekönyvemben olvasták. Mertek beszélni a saját szorongásaikról, félelmeikről, megnyíltak előttünk. Működtek a mesék…

– Van-e összefüggés a meseköteted megírása és aközött, hogy 2000-től 2012-ig a Süni ökológiai gyermekmagazin főszerkesztője voltál?

− Nyilván minden mindennel összefügg a mélyrétegben. Főszerkesztői feladataim a napi munkám gerincét adták, a meseírás pedig írói pályám első szakasza volt. Emlékszem, első „könyvemet” még kézzel írtam − lehettem vagy tizennégy éves. Gondos, cikornyás betűkkel róttam tele az oldalakat, az írásokhoz rajzokat is készítettem. Indás-bindás, szövevényes, kusza rajzok voltak ezek, inkább lélektérképek, csak a magam szórakoztatására készítettem őket. Mai szemmel nézve a szöveg borzalmas volt, de akkor nagyon elégedett voltam vele. Féltem, hogy nem tudom átmenteni az örökkévalóságba a könyvet, így a képes oldalakat gyertyaviasszal kentem át, hogy legalább az elázástól megvédjem őket. Ma is megvan az a könyvecske, az volt a nulladik kilométerkő. Azt nem gondoltam, hogy az írással bármit is lehet kezdeni, s mert kiskoromtól zongorázni tanultam, gondoltam, majd zongoratanárnő lesz belőlem. Az olyan rendes hivatás, szakma. A klasszikus zenén kívül nem ismertem semmi mást, édesapám is operát hallgattatott velem (a legnagyobb bánatomra), és sokszor úgy éreztem magam a velem egykorúak között, mint egy marslakó. Aztán szerencsére máshogy alakult az életem, így a zongorázás csak hobbi maradt. Egy boldogtalan zongoratanárnővel kevesebb lett a világban. Ma már biztos vagyok abban, hogy az nem lett volna jó út számomra. Szavakban gondolkozom a világról, nem hangokban, bár a zeneiség, a ritmus fontos nekem − talán ezért vonzódom a kötött formás versekhez is. Felnőtt életemet tanárként kezdtem, de hamar rájöttem, hogy nem vagyok hagyományos értelemben vett tanárember sem. Szeretek mesélni arról, amit tudok, ami izgat, amiről mondanivalóm van, szívesen állok emberek elé, tartok rendhagyó irodalomórákat, de az iskolai keretek szűkösek voltak. Közben már publikáltam kisebb-nagyobb írásokat újságokban, magazinokban, de ezek még nem szépirodalmi alkotások voltak, inkább tárcák, szösszenetek, próbálgattam a szárnyaimat.

Aztán – talán 1999-ben – kapcsolatba kerültem a Magyar Televízió Hetedhétfő című műsorának egyik szerkesztőjével, aki egy meseírásra alkalmas embert keresett − egy évig dolgoztam velük. Ötperces meséket írtam hétről hétre, jó ujjgyakorlat volt. Ekkor már külsősként dolgoztam a Természet magazinnál is, ott interjúkat készítettem, a gyerekrovatot vezettem, abba meséket is írtam, a magazinba pedig a természethez valamilyen szinten kapcsolódó − elsősorban kultúrtörténeti − anyagokat. Kisebb, helyi televíziók is megkerestek már, mert talán érdekes volt számukra egy nő, aki egy halom állattal osztja meg mindennapjait, mellette pedig ír.

Később felmerült az ötlet, hogy a felnőttlap mellett jó lenne egy gyereklapot is beindítani, pontosabban: újraindítani. Ez volt a Süni magazin. Felkértek a főszerkesztői poszt betöltésére, és én gondolkodás nélkül elvállaltam. Nagy szaktudású emberekkel dolgozhattam együtt, botanikusok, zoológusok, természetvédelmi szakemberek, csillagászok voltak a munkatársaim. Sokat tanultam tőlük. Nekem a hajót kellett irányítani, összefogni a tudásukat, vezetni a szerkesztőséget, nyilatkozni, szerkesztői bevezetőket írni, pályázatok tartalmi részével foglalkozni, tematikát kitalálni. A Süni igazi sikertörténet lett: tízezer példányban nyomott, országosan terjesztett, exkluzív kivitelű gyerekmagazinná fejlesztettük fel, Prima Díjat is kapott, mind a szakma, mind a közönség elismerte és szerette. Sajnos támogatási nehézségek miatt 2012-ben fel kellett függeszteni a működését. S hogy kérdésedre érdemben is válaszoljak: talán úgy függ össze a Süni magazin és a mesekötet, hogy abban a korszakomban lettem kész a megmutatkozásra. Előtte eléggé zárt, befelé forduló életet éltem, kerestem a helyem, az utam, aztán a kétezres években beindult minden, hirtelen fényre akart kerülni mindaz, amit odáig csak odabent őrizgettem.

– „Ahogy nőttem, rájöttem, hogy a mese az a műfaj, amiben igazán otthon érzem magam. Bármibe fogok, előbb-utóbb mese lesz belőle. Ezt a csomagot kaptam a jóistentől, s én örömmel fogadom el, hogy ebben kell alkotnom” – mondtad egy interjúban még első köteted kapcsán. A pályád mégsem egészen így alakult: öt verses- és prózaköteted jelent meg azóta. Mi térített el a meseírástól?

− Ha el akarnám viccelni, akkor azt mondanám, hogy a nyughatatlan vérem. De ez leegyszerűsítés lenne, és így nem is igaz. Nem akartam, hogy bezárjanak a mesedobozba, ami nagyon komfortos tud lenni, de éppen ez a veszélye is. Meglesz a kis cetlid, ez könnyűvé teszi a beazonosításodat, ugyanakkor be is zár. Egy idő után fulladni kezdtem benne. El kellett hagynom jó időre a mesét, hogy kedvem legyen majd egyszer visszatérni hozzá. Nem akartam rutinból csinálni, mesegyárrá válni, mert annál sokkal fontosabb nekem. Tavaly éreztem azt, hogy megint a mesék kezdenek izgatni, de ahhoz, hogy visszakanyarodhassam hozzájuk, végig kellett járnom számos más belső erdőt, tájat is. A mesekönyv után egy kisprózákat tartalmazó kötetet írtam, amelynek a címe Lovagkór – Kegyetlen játék nemekkel és igenekkel (Méry Ratio Kiadó, 2007) lett. Az már szigorúan felnőtteknek szólt.

– „…ez a szomorú és tényleges helyzet: olvasom Mirtse Zsuzsa, e (jelenleg még) nemcsak számomra ismeretlen szerző könyvét, és mélységes szégyenkezéssel látom: bizony, így kellene írni. Így, ennyire mívesen, ennyire kegyetlenül, ennyire pőrén… Persze, ehhez nő kellene lenni. Vagy embernek. Vagy fene tudja, minek” – írta a kötetedről György Attila csíkszeredai író . Hadd idézzek a kötetből, másképp aligha érzékeltethetném, hogy mennyire szórakoztatóan írsz. Elsőként a Lovagkor című etűd alcímét: „Kiben is Júlia elmélkedik az ratio és az gerjedelem különbözöségérül, kik is csatározának őbenne egymással, mikoron jó borokat eliszogatván egyéb vitézekkel elméje ugyancsak elhomályosodik vala.” Másodikként pedig ezt a „definíciót”: A lovag erények gyűjtőhelye. Árvák és nők oltalmazója. Földi örömökre fogékony vitéz, aki, ha kell, a halált is megveti. A lovag fronthatás és kedvezőtlen csillagállás alatt hajlamos a kicsapongásra, léhaságra. Rabol, fosztogat, ha nem látják. Ha látják, gyakran akkor is.” A soraidból kitetszik, hogy az (ön)iróniádban több a szeretet, mint a kegyetlenség. De hogyan lett a Lovagkorból Lovagkór?

− Szójáték volt, de rettenetesen büszke voltam magamra, amikor kitaláltam. A lovagi kódex (nők és elesettek védelme, egyház és hűbérúr szolgálata) szép idea volt, betartására sokszor már maguk a lovagok sem voltak napi huszonnégy órában képesek − az én írásaim hőseinek/antihőseinek pedig rogyadozik a térdük jellemhibáik súlya alatt. A kötet megírása nem légből kapott ötlet volt. Akkortájt olvastam Esterházy Péter Egy nő című kötetét, és eléggé viszketni kezdett a tenyerem tőle. Szemtelenül jól megírt könyv, mégis zavart az, hogy még mindig úgy lehet nőkről írni, mint a vágóhídi állatokról: gusztusos comb, felsál, nyakasorja, 50-60 kiló élő hús a hentespultban, a farkasétvágy csillapítására szánt, egyszer használatos eledelek. Ez szerintem így egyáltalán nem vicces. Még mindig itt tartunk? És ez a humorforrás? Igen, a stílusbravúr miatt mégiscsak az volt, olvasás közben sokszor elnevettem magam. Arra gondoltam, hogy dohogás helyett inkább írok én is egy könyvet, a magam olvasatát, amely nem arról szól majd, hogy ez mennyire bosszant engem, hanem inkább tükröt tartok, és ugyanolyan hidegvérrel, szórakoztató érzéketlenséggel és kíméletlenséggel írok majd a férfiakról, hiszen nekem is szabad. Nem? De. Így elkezdtem a képzeletbeli nagyítóm alá tenni néhány férfitípust, miként a bogarakkal szokták. Abban maradtam magammal, hogy kizárólag jellemhibák kerülnek a górcső alá. Ítélkezni nem akartam, csupán megmutatni, felmutatni jelenségeket, karaktereket, lelombozó viselkedéseket. Kisszerű és nagyszerű lovagokat. Lovagkórosokat is, és ellenpontozásként olyanokat is, akik előtt megemelem a kalapomat. 153 változó terjedelmű kispróza született.

– Jankovics Marcell remek tusrajzai illusztrálják a kötetet, szellemdús iróniával ábrázolva a lovagkórban szenvedő férfiakat. A címlapon egy fekete szárnyú, gorgófejű sudár nőt látni, leengedett, véres karddal a kezében, aki egy levágott spártai katonát néz fölényes mosollyal, s a kötet első és utolsó írásának címe: Salome ajtót nyit; Salome elköszön. Végig ezt a vonalat tartottad következetesen?

− Á, dehogy! Írás közben átrendeződtek bennem a hangsúlyok: az általam kitalált érzéketlenséget hamar felváltotta a megértés, a pazarul megtervezett nőstényördög szerepet felszívta a bennem valójában lakó, egyáltalán nem tökéletes (sem hidegvérű) embernő. A témák is bővültek: több írás született az édesapámról is, a kettőnk dinamikusan változó, feszültségekkel terhes viszonyáról, de az egyik írásban − Három szín − még a szülőföldemmel való kapcsolatomról is írok.

Amikor ez a darab megszületett, tudtam, hogy a könyv már a saját útját járja, s legalább annyira szólt már rólam is: a kötődéseimről, a fontos tájaimról, az elvesztéstől, a veszteségektől való szorongásaimról. Azt hiszem, ez a kötet áll hozzám ma is legközelebb.

© Jankovics Marcell

– A Lovagkór egyes darabjai igen könnyedek, élvezetesek, ugyanakkor tényleg mívesek is, elég csak néhány etűd címét felidézni: Virágkötészet bilinccsel és selyemzsinórral; Hazudtam gyönyörű önmagam; Hidegzuhany, tört jéggel; Aranyeső Danaéra; Rajongásaim fogyó természetrajza, és így tovább. Nemcsak a képszerű, veretesen megszólaló címek utalnak rá, hanem maguk az etűdök is, hogy ezt a prózát költő írta, mert az írásaidból hiányzik a cselekmény, lelki térben játszódnak, bátor és kifejező asszociációs gondolatfűzéssel élsz bennük, a hőseidnek egyedien pontos jellemrajzát alkotva meg így. A Lovagkór megelőlegezte benned a költőt, vagy már korábban is írtál verseket?

− Amennyiben a vers el tudja engedni a történetet, és inkább hangulatok, nehezen megfogalmazható lelki tartalmak megmutatását, átvilágítását tekinti elsődlegesnek, úgy nyilván lírai alkat vagyok. Az érdekel, ami két billentyű leütése között van. Igen, nemcsak a Lovagkór, hanem már az Égforgató csodagyűrű előtt is írtam verseket, csak nem akartam publikálni őket. Akkor szerettem volna már verseskötetet, amikor a versek nemcsak önálló szigetekként kerengtek, hanem össze is rendeződtek a fejemben.

– Három év alatt három versesköteted jelent meg, előtte és utána is más műfajban alkottál, mintha számodra a költészet nemcsak eltérő megszólalási és gondolkodásmódot jelentene, hanem külön létállapotot, ami egy életszakaszodban meghatározott. Jól látom ezt?

− Igen, jól látod. Az első verseskötetet volt csak nehéz elengedni, a másik kettő már követni akarta az elsőt. Főleg a Sötétkamra akart erősen kibújni belőlem. 2013-ban, Könyvhétre jelent meg. Az előző évben (miközben már a Sötétkamra verseivel foglalkoztam) omlott össze a már említett Süni magazin. Ugyanabban az évben lesérült a jobb kezem is, begipszelték könyékig. Emlékszem, egy nyomógombos telefonon, bal kézzel írtam útközben a verssorokat, mert sokat voltam úton, bal kézzel pedig nem tudtam írni a kis füzetembe, amelyet amúgy mindig magamnál tartok. Prózát írni így nem lehet, szerencsére akkor versekkel volt tele a fejem.

A gyerekmagazin összeomlása mind egzisztenciális, mind önértékelési szempontból törést okozott. A Sötétkamrát még megjelenésig végigvittem, de utána más feladatok töltötték ki a napjaimat: rendbe kellett tennem a széthullott életemet. Összeszorított foggal hallgattak bennem a múzsák − s én velük együtt hallgattam. Magáncélra írogattam törmelékeket, de azokat nem közlésre szántam, nem kezdtem velük semmit. Dacos voltam. Nem akartam közölni semmit a világgal. Sok száz sor hever szerte és szana abból az időszakomból, de nem engedtem verssé rendeződni őket.

Aztán, amikor azt éreztem, hogy kezd elhatalmasodni a bennem a sötét, elegem lett ebből. Arra gondoltam, amit a növényeimtől tanultam: ha életben akarod tartani, gondozd, és tedd ki a fényre. Ezt próbáltam tenni magammal is. Voltak segítőim is, egyedül nem tudtam volna visszarángatni magam. Közben a felszínen persze sok mindent csináltam: a Magyar Katolikus Rádióban a Magyar Téka című kortárs irodalmi műsort vezettem, egy évig a Koszorúk című irodalmi emlékműsort is, köteteket gondoztam (éppen a Magyar Napló Kiadónál), esteket moderáltam. Abban az időben kezdtem biblioterapeutákat is tanítani. Ezeket a felkéréseket mind megbecsültem, mégis hiányzott valami. Az, hogy ne csak küszöbön álljak, külsősként, hanem lehessen újra igazi medre az életemnek. A mélyrétegben komor hiánnyal éltem.

– A Lovagkór egyes darabjai igen könnyedek, élvezetesek, ugyanakkor tényleg mívesek is, elég csak néhány etűd címét felidézni: Virágkötészet bilinccsel és selyemzsinórral; Hazudtam gyönyörű önmagam; Hidegzuhany, tört jéggel; Aranyeső Danaéra; Rajongásaim fogyó természetrajza, és így tovább. Nemcsak a képszerű, veretesen megszólaló címek utalnak rá, hanem maguk az etűdök is, hogy ezt a prózát költő írta, mert az írásaidból hiányzik a cselekmény, lelki térben játszódnak, bátor és kifejező asszociációs gondolatfűzéssel élsz bennük, a hőseidnek egyedien pontos jellemrajzát alkotva meg így. A Lovagkór megelőlegezte benned a költőt, vagy már korábban is írtál verseket?

− Amennyiben a vers el tudja engedni a történetet, és inkább hangulatok, nehezen megfogalmazható lelki tartalmak megmutatását, átvilágítását tekinti elsődlegesnek, úgy nyilván lírai alkat vagyok. Az érdekel, ami két billentyű leütése között van. Igen, nemcsak a Lovagkór, hanem már az Égforgató csodagyűrű előtt is írtam verseket, csak nem akartam publikálni őket. Akkor szerettem volna már verseskötetet, amikor a versek nemcsak önálló szigetekként kerengtek, hanem össze is rendeződtek a fejemben.

– Három év alatt három versesköteted jelent meg, előtte és utána is más műfajban alkottál, mintha számodra a költészet nemcsak eltérő megszólalási és gondolkodásmódot jelentene, hanem külön létállapotot, ami egy életszakaszodban meghatározott. Jól látom ezt?

− Igen, jól látod. Az első verseskötetet volt csak nehéz elengedni, a másik kettő már követni akarta az elsőt. Főleg a Sötétkamra akart erősen kibújni belőlem. 2013-ban, Könyvhétre jelent meg. Az előző évben (miközben már a Sötétkamra verseivel foglalkoztam) omlott össze a már említett Süni magazin. Ugyanabban az évben lesérült a jobb kezem is, begipszelték könyékig. Emlékszem, egy nyomógombos telefonon, bal kézzel írtam útközben a verssorokat, mert sokat voltam úton, bal kézzel pedig nem tudtam írni a kis füzetembe, amelyet amúgy mindig magamnál tartok. Prózát írni így nem lehet, szerencsére akkor versekkel volt tele a fejem.

A gyerekmagazin összeomlása mind egzisztenciális, mind önértékelési szempontból törést okozott. A Sötétkamrát még megjelenésig végigvittem, de utána más feladatok töltötték ki a napjaimat: rendbe kellett tennem a széthullott életemet. Összeszorított foggal hallgattak bennem a múzsák − s én velük együtt hallgattam. Magáncélra írogattam törmelékeket, de azokat nem közlésre szántam, nem kezdtem velük semmit. Dacos voltam. Nem akartam közölni semmit a világgal. Sok száz sor hever szerte és szana abból az időszakomból, de nem engedtem verssé rendeződni őket.

Aztán, amikor azt éreztem, hogy kezd elhatalmasodni a bennem a sötét, elegem lett ebből. Arra gondoltam, amit a növényeimtől tanultam: ha életben akarod tartani, gondozd, és tedd ki a fényre. Ezt próbáltam tenni magammal is. Voltak segítőim is, egyedül nem tudtam volna visszarángatni magam. Közben a felszínen persze sok mindent csináltam: a Magyar Katolikus Rádióban a Magyar Téka című kortárs irodalmi műsort vezettem, egy évig a Koszorúk című irodalmi emlékműsort is, köteteket gondoztam (éppen a Magyar Napló Kiadónál), esteket moderáltam. Abban az időben kezdtem biblioterapeutákat is tanítani. Ezeket a felkéréseket mind megbecsültem, mégis hiányzott valami. Az, hogy ne csak küszöbön álljak, külsősként, hanem lehessen újra igazi medre az életemnek. A mélyrétegben komor hiánnyal éltem.

Aztán 2016-ban dr. Hóvári János, a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. akkori főigazgatója lehetőséget adott arra, hogy kipróbálhassam magam egy igazán inspiráló és tartalmas munkakörben: művészeti tanácsadó lettem, jelenleg is ez a munkám. Az irodalmi vonatkozású feladatokat bízta rám. Örökké hálás leszek neki ezért. Beindítottunk egy alkotóművészeti szalont, a Zrínyi-emlékévet feltöltöttük irodalmi programokkal, írókonferenciákat szerveztem, partnerkapcsolatba léptünk az Írószövetséggel és a Magyar Napló irodalmi folyóirattal, és most is tele vagyok tervekkel. S milyen különös: ahogy újra volt medre a mindennapjaimnak, néhány hét múlva felemelkedett a „zsilip” is bennem, ömleni kezdtek újra a betűk, sorok, és fényt akartak. Először novellákat írtam, majd feltörtek újra a mesék.

– „ahová hívlak, ott sötét van, / nedves, omlékony világ / (körbefon, szorít rajtad.)” (Foszló lepedők) – ez áll első verseskötetedben, az Idő és mértékben. A legutóbbiban, a Sötétkamrában pedig ezt olvashatjuk: „…ahhoz, hogy megértsd, / mi is az a sötét, / ott kell élned, / vele” (Utolsó élő kertem). Azt hiszem, ezek az idézetek jól kifejezik a verseid alaptónusát, amelyekben a Lovagkórból megismert humor ritka vendég. Mintha megfordultak volna az arányok. A versbeli a sötétségben, a sötétségből beszél, amely „körbefon, szorít”. Mivel azonosítanád vagy rokonítanád ezt a sötétséget?

− Ha ezt én pontosan tudnám… Persze, mondhatom Jung nyomán, hogy ez az „Árnyék” az énünk sötét oldala, a tudattalan részünk, az emberiséggel egyidős archetípus, álmaink, mítoszaink, meséink állandó szereplője. Sokszor érzem azt, hogy írás közben kapcsolatba tudok kerülni „vele”. És hogy ilyenkor valamiféle közvetítő vagyok. Jó, ez így fellengzősen hangzik, valamint túlzás is, mégis érzek valamit magamban, amit nem tudok kontrollálni, felügyelet alatt tartani. Főleg versírás közben érzem ezt. Én is hozok néhány sort, az Álomidő című versem záró sorait: „Emlékeink, mint medvének a lánc. / Bármilyen alakot öltünk, / felismerjük egymást, / menekülni nincs már hova. / A fiókban kincsek és kacatok között / soha el nem küldött levelek / gyűlnek egy dobozban, / mellettük tőr. / Kezemet szúrom át / a bábu helyett, aki lettél, / ha eljön a hajnal, az álomidő.” Igen, ezek csakugyan nem túl vicces gondolatok.

– Amikor szellemes alcímeket választottál a köteteidhez (Idő és mérték – Szabálytalan versek; Kondenzcsík – Főbenjáró versek; Sötétkamra – Előhívott versek), pusztán a játékosság munkált benned?

− A Kondenzcsík − Főbenjáró versek című kötetemnél az jutott eszembe (sokat nézegetem az eget, egyik kedvenc tevékenységem), hogy a kondenzcsík egy olyan firka az égbolton, amely tökéletesen jelképezi az ember mindent meghódítani akaró törekvését, féktelen hatalommániáját. Abban a kötetben a birtoklás érdekelt. A Sötétkamra − Előhívott versek című verseskötetben a lélek eldugott, nem bejárt részeit szerettem volna körbetapogatni. Ha egy emeletes háznak képzelem el az embert, amelyben vannak lakások, közlekedőfolyosók, pincék, padlás, akkor működik jól a rendszer, ha mindegyik helyiséghez hozzáférek, ha a közlekedőfolyosókat is szabadon tartom, és a pincékbe is be tudok menni. Valamint van vészkijárat is, ha kiüt a tűz. Minden lélek tartalmaz „sötét” kamrákat, amelyeket nem szellőztet át, a csuda tudja, mi porosodik bennük. Ám a sötétkamra a filmelőhívás színhelye is, teremtő helyszín. Attól függ, mit látunk meg benne.

– „Az idő és a sorsok mögött állnak, / lámpások és bóják, / évák, anyák Mária-arccal, szeretők, / történetük a te történeted, / arcuk a teremtés egyik fele, / bármerre lépsz, futsz, menekülsz, / tudd, az élet előtt és a halál után / minden kapuban, minden kikötőben, / árokparton és temetőben – / ugyanaz a nő áll” (Éva-arcok). A „teremtés öntőformája” (Földanyák), a női elv – nem a nőiesség, hanem a létezést átható női princípium – visszatérő, karakteres jegye és tárgya a verseidnek. Ezekben a darabokban is azt az eredendő Rendet keresed, mutatod fel, mint amiről a népmesékkel kapcsolatban beszéltél?

− Nő vagyok, így nyilván foglalkoztatnak a női archetípusok. Mindegyikből keveredik belénk, nincs vegytiszta ember, képlet, ahogy a meséink összes szereplője is bennünk lakik egy kicsit. Az a bizonyos „rend” pedig tőlünk függetlenül létezik, így érdemes megtalálni: belesimulni, elfészkelődni benne.

– Szembetűnő verseidben az antik, kivált a görög mítoszok jelenléte is. Ez különös, archaikusan mértékadó szilárdságot kölcsönöz a darabjaidnak.

− Számtalan múzsája van egy írónak. Sokszor azt érzem, hogy az előző sor, szakasz is az. Hogy a leírt szó felébreszt bennünk évek óta szunnyadó, elásott képeket, emlékeket. Gondoljunk bele, hogy agyunk hány képet rögzített születésünk óta! A zöméről nem is tudjuk, hogy megjegyeztük. Azt hisszük, hogy a Felejtés folyójában úsznak, pedig nem így van ez. Csak lapulnak, várnak − gyakran rombolnak is odabent. Aztán (talán ezt a pillanatot nevezhetjük ihletettnek), ha szerencsém van, egy bizonyos pillanatban elő tudok hívni olyan érvényes képeket a sokmilliárdnyi megőrzött, tárolt, öntudatlanul archivált kép közül, amelyekkel akkor kezdeni tudok valamit. Ilyenkor már működni kezd az asszociáció is. Minél tágasabb körből tudom hozni az asszociációimat, annál nagyobb lesz a játékterem. Meglátok egy pipacsmezőt, s rögtön beúszik a képbe Perszephoné is, valamint mindaz, ami hozzá kötődik bennem. A pipacs eltávolodik a pipacsságától, és kapujává válik valaminek, amihez nehezen fértem hozzá előtte magamban. Ezek különleges pillanatok. De hümmögnék, ha valamelyik versemet nekem kellene tanítanom, elemeznem.

– „Nappali gyertyát gyújtok magamnak. / Nem halt meg senkim, mégis temetek / minden áldás nélküli órát. / Az emlékezés kulcsa eltört, / úgy őrizlek, mint száradó ruha / a kötél nyomát.” Filip Tamás jegyezte meg egyszer, hogy a verseid hátterében (és gyakran a homlokterében is) finom és beazonosíthatatlan veszteségélmény húzódik, és teremti meg önmagát újra és újra. Ezzel szerintem szorosan összefügg, hogy a legtöbb költeményedben megszólítasz valakit, vagy párbeszédet folytatsz valakivel, akit szintén nem nevezel meg.

− Írás során (kiváltságos helyzet!) azt mondom el, amit és amennyit közölni szeretnék magamról. Főleg a vers szubjektív lélekfénykép. S igen, valahol a legérdekesebb megmaradása is annak a 21 grammnak. Amikor mondjuk Radnótit, Balassit, Rilkét olvasok, amikor hozzájuk írok, nem azt érzem, hogy egy holt emberhez szólok, hanem azt, hogy itt „beszélgetünk” egymással, és hogy ezekben a pillanatokban nincs halál. Ugyanakkor a mindennapjaimban nehezen beszélek magamról, talán versben teszem meg inkább ezt is. Azoknak, akiknek nem tudtam valami fontosat elmondani, vagy már késő volt ahhoz, hogy elmondjam. Szerettem nagyon Michael Ende Momo című könyvét. Abban egy kislány a főszereplő, aki legfőképpen hallgatni, meghallgatni tud. Jönnek is hozzá különféle emberek, és mesélnek neki. Leteszik a csomagjukat nála, s attól, hogy beszélni tudnak a bajaikról, a megoldáshoz, a feloldáshoz is közelebb kerülnek. Például megbocsátanak egymásnak. Sokáig azt gondoltam, hogy én is ilyen vagyok, vagy inkább: ilyen szeretnék lenni. Jó lenne azt mondani, hogy „Non, je ne regrette rien.” De, igenis bánok dolgokat, viszont igyekszem ma már elfogadni, beolvasztani magamba ezeket. Nem mindent oldottam meg jól. Volt, hogy hibát hibára halmoztam − akkor annyira voltam képes. Ennek a következményeit viselem, és próbálok tanulni belőlük. Nem csak csupa gömbölyű, zöld borsószemet sikerült kifejtenem az utam során. A hibásakra is emlékszem, ott vannak ma is a képzeletbeli derékaljam alatt. Kényelmetlenek. Ez a dolguk. De megpróbálok az ütött-kopott kis borsószemeimen is szépeket álmodni.

– Zárásképpen a számomra egyik legkedvesebb versedből idézek, a Találkozás a halhatatlansággalból, amely szerintem a lélek csodájáról szól, és éppen a Magyar Naplóban jelent meg először 2013 májusában: „Fejmélyből, / talán nagyanyám emlékezetéből / indultam el egykor a világ felé. / Vágytam, hogy meglásson / a formátlan anyagban, / érezze a húsba hatoló lélek erejét, / ehessen az ambróziából, / rabolja meg az öröklétet, / belőle születő testeket akarjon, / vérétől terhes véreket / abban a pillanatban, / amikor nagyapám meglátja őt.” Így kezdődik, és benne az újjászületésnek további mintázatai szerepelnek, erősítve az emberben „az ép, a túlélésre született”, felfénylő részét. Mert ilyen versek is vannak abban a „sötétkamrában”.

„Otthon vagyok benne. Ismerem buckáit, lankás tájait, alföldjét, ami, valljuk be, ha odafentről nézzük, lehet, hogy tényleg unalmasnak tűnik, de én sosem odafent vagyok. Endemikus fajai vannak, úgymint sóballa, magyar kökörcsin meg nőszirom, rákosi csenkesz, bakszarvú lepkeszeg, keleti gyertyán, sárgás habszegfű és szirti pereszlény, pilisi len, magyarföldi husáng, tornai vértő, magyar vadkörte és (magyar) méreggyilok, no meg a tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi) – van, aki e beszédet nem érti még? Jó ott nekem. Éppen jó a szepesi várrom, a kékkúti savanyúvíz-forrás, és hát Zebegény, ott megvan még az a hely. Tudom, mikor látogathatók a templomai, hová érdemes betérni az út mentén, és nem zavar, ha az idei bor nem sikerült úgy. Nehéz ételei vannak, nehéz sorai, sok fog beletört már az idők során. Mégis a büszkeségét, azt szeretem a legjobban. A végvári vitézeit, a köveket a lábam alatt, meg a hetedik strófát Tinóditól, azt különösen. Tudom az utcák nevét (milyen jó, hogy nálunk nem számozottak még!), és örülök, hogy nem sikerült a főtereit végképp tönkretenni. Ő a minden, trikolór. Már akinek ez mond még valamit.”

(Három szín − részlet a Lovagkór című kötetből)