Mesék
Meséim meghallgathatók a Kontakt Rádió gyermekműsorában esténként fél 8-tól.
Válogatás a nyomtatásban megjelent meséimből:
A baba
A kakas hatalma
Csodadoktorok
Csodabicikli
A kakas hatalma
Volt egyszer egy erős hangú kiskakas. Reggelente felszállt a szemétdomb tetejére és onnan harsogta el ébresztő nótáját:
- Kukkurikúú! Kelj fel, Nap! Én, a kiskakas hívlak!
Mindenki csodálta, mindenki dicsérte kukorékolásáért.
- Micsoda érces hang! – kotyogták egymásnak elragadtatottan a tyúkok.
- Nincs hozzá fogható a baromfiudvarban! – dicsekedtek vele a csibék.
- Milyen határozott megjelenés! – mondta a páva.
- Micsoda tüdő! – ismerte el a kakaska teljesítményét a kacsa.
- Milyen erős, határozott felszólítás! – dicsérték a folyton fecsegő libák.
Addig-addig hízelegtek neki, addig-addig dicsérgették, hogy a kiskakas elbízta magát.
- Mégiscsak én vagyok a baromfiudvar ura! Sőt, a ház ura! Sőt, én magam vagyok a Nap ura! Bizony, bizony fel sem kelne a Nap, ha én nem hívnám!
Meghallotta a Napocska a kakaska hetvenkedését és elhatározta, hogy megtréfálja.
Másnap reggel jó korán felkelt a kakaska és felszállott a szemétdomb tetejére. Teliszívta tüdejét a hajnali friss levegővel és máris harsogta ismerős dalát:
- Kukkurikúú! Kelj fel, Nap! Én, a kiskakas hívlak!
Elégedetten körbeforgott és kapirgált egy keveset. Várta, hogy a szavára felkeljen a Nap. De a Nap nem bújt elő. Furcsállotta ezt a kiskakas, de aztán azt gondolta, hogy biztosan túl korán kelt ma és a Nap, kicsit később jön elő. Hogy szégyenben ne maradjon a baromfiudvar lakói előtt, újra teleszívta a tüdejét és másodszor is rázendített a maga nótájára:
- Kukkurikúú! Kelj fel, Nap! Én, a kiskakas hívlak!
Nézte, nézte a horizontot, hogy előbukkan-e a Nap, de a Nap bizony most sem mutatkozott.
- Már csak szégyenben nem maradhatok! – gondolta és harmadszor is elharsogta ébresztőjét:
- Kukkurikúú! Kelj fel, Nap! Én, a kiskakas hívlak!
Hívhatta is! Hiába! A Nap csak nem jött fel a horizonton. Viszont aki csak a baromfiudvarban élt, mind felébredt a háromszori kukorékolásra. Álmosan pislogtak a kakaskára a tyúkok, csibék, kacsák, libák és pávák. Zavarta a kakaskát, hogy ennyi tisztelője előtt szégyenben marad, ezért aztán felszállt a szemétdomb melletti eperfára és jól teleszívta a tüdejét levegővel, hogy az eddigieknél is hangosabban, határozottabban és ércesebben parancsolja meg a Napnak, hogy keljen fel végre:
- Kukkurikúú! Kelj fel, Nap! Én, a kiskakas hívlak!
De most sem történt semmi! S a baromfiudvar lakói csipogni kezdtek, összesúgtak egymással, hogy talán mégsem a kiskakas a Nap gazdája, mert lám, hiába hívja, nem kel fel. Nagyon rosszulesett a kiskakasnak, hogy így cserbenhagyta a Nap. Minden erejét összeszedte és felszállt a ház tetejére, hátha onnan előbb veszi észre a felkelő Napot. Olyan mély levegőt vett, hogy majdnem szétrepedt kis tüdeje. S utoljára elharsogta a Nap ébresztésére a maga nótáját:
- Kukkurikúú! Kelj fel, Nap! Én, a kiskakas hívlak!
Ám a Nap, továbbra sem bukkant fel. A baromfiudvar lakói most már hangosabban beszélgették egymás között, hogy lám-lám, a kiskakas szégyenben maradt. Nincs hatalma a Nap felett. Majd elunták ezt az eseményt figyelni és kapirgáltak, gilisztákat szedegettek a földből. Látszólag ügyet sem vetettek a kiskakasra a ház tetején. No azért fél szemmel nézték, mert mégiscsak kíváncsiak voltak, hogy mi lesz ennek a történetnek a vége. A kiskakas érezte, hogy még mindig figyelik. Magasabbra már nem szállhatott, mint a ház teteje. Ezért aztán nagy lélegzetet vett és felszállott a levegőbe. Próbált repülni, mint egy galamb, hogy még közelebb legyen az ég tetejéhez. Röptében igyekezett ráparancsolni a Napra, hogy engedelmeskedjen:
- Kukkurikúú! Kelj fel Nap! – kiáltotta, de a levegője elfogyott és nem tudta befejezni kukorékolását. Le kellett ereszkednie a földre, hisz kakas volt, nem galamb! Nem szokott ő a repüléshez!
A baromfiudvar lakói azt látták, hogy nagyon kimerült és nagyon megtört a kakaska. Fel kellett ismernie, hogy nem az ő szavára kel fel reggelente a Nap. Megtört szívvel, lehajtott fejjel, csodálóitól elhagyottan, egyedül ballagott a baromfiudvar sarkába.
Ám ahogy ott lépegetett, egyre inkább nőtt az árnyéka. Vajon miért? Mert megsajnálta a jóságos Napocska. S első fényes sugarával utánanyúlt a sajgó szívű kakaskának és az egész baromfiudvar szeme láttára szeretettel megsimogatta.
Azóta mindenki nagyon tiszteli a kakaskát, mert most már tudják, hogy ugyan nem ő a Nap ura, de mégiscsak a Nap barátja.
Csodadoktorok
Volt a világon egy rendelő. Nem olyan, mint a gyermekorvosi rendelő, ahová akkor visz el anya, ha megbetegszel. Nem is olyan, mint a fogorvosi rendelő, ahol - ha kell -, betömik a lyukas fogad. Mégcsak nem is kozmetikai rendelő, ahol kitisztítják a bőr alól a csúnya pattanásokat. Hanem ez a három együtt! Mert ez az orvosi rendelő a tenger mélyén várta betegeit. A doktor pedig egy szerény, fekete-fehér csíkos ruhában dolgozó tisztogató halacska volt.
Nagyon sok beteg felkereste ezt a víz alatti rendelőt. Szirti fogassügérek, pettyes édesajkúhalak, papagájhalak, doktorhalak, félelmetes murénák, kényes halkisasszonyok. A kis doktor minden halat fogadott. A zsúfolásig telt váróteremben sohasem bántották egymást a vendégek. Türelmesen vártak a sorukra.
Hogyan gyógyított a doktor? Szembe fordult a betegével. Így az jól láthatta, hogy mit mutat. Mert a csíkos testű doktor mesebeli módon beszélt a betegével. Táncolt. Eltáncolta, hogy mit tegyen a kedves beteg. Először azt kérte, hogy „maradj nyugodtan, körüljárlak és megnézem, hol vannak rajtad élősködők.” Gyorsan körüljárta a halat és lecsipegette a bőréről a vérszívókat. Bizony a sok csúnya parazita kínozta a betegeket. A legérzékenyebb területekre is befurakodtak, hogy a gazdahal testéből táplálkozzanak. De a mi kis doktorunknak jó szeme volt! Minden csúf élősködőt leeszegetett a beteg halakról.
Ekkor következett a neheze. Azt táncolta a halacska: „Kérlek, nyisd ki a kopoltyúfedőidet és a szádat! Tudom, hogy picit fájni fog, de csak így segíthetek rajtad. Légy türelmes!” Ezután halált megvető bátorsággal beúszott a ragadozó halak kopoltyúfedője alatti érzékeny területre és fogakkal teli veszedelmes szájába. Mert bizony a szájápolás is nagyon fontos! A kezelés nem volt fájdalommentes. A vérszomjas ragadozók mégsem bántották a tisztogató halat. A gyógyulás reményében bátran elviselték a fájdalmat.
Egyszer azonban nagy baj történt. Megbetegedett a doktor. Hiába álltak sorban a rendelő előtt a halak, ki sem tudott jönni korallokkal díszített otthonából. Most mi lesz? Mit tudnak csinálni? Elmentek. Körülúszták a kis korallzátonyt, de errefelé nem akadt más orvos. Ekkor egy öreg, bölcs papagájhal azt mondta:
- Valamikor régen a Nagy korallzátonynál találkoztam már olyan doktorokkal, amik nem halak, hanem garnéla rákok. Talán ők tudnának segíteni. De hogyan jutunk el odáig? Nagyon messze van.
Egy bátor szirti fűrészessügér így szólt:
- Olyan sok segítséget kaptunk a mi kis doktorunktól, hogy én vállalom a veszélyt és elmegyek. A gyógyító garnéla nélkül vissza sem térek.
Három nap és három éjjel úszott, úszott a tengerben, hogy odaérjen a Nagy korallzátonyhoz. Éhes is volt, fáradt is, mire megérkezett. A Nagy korallzátonynál mégsem a táplálkozással foglalkozott. Pedig mennyi jó falat úszkált körülötte! Megkérdezte egy bohóchaltól:
- Kérlek, mondd meg, hol laknak a gyógyító garnélák?
- A szirt túloldalán – mondta a félénk bohóchal és beúszott a tengeri rózsa csalánzói közé.
Mire körülúszta a szirtet, újabb nap múlt el. De nem hiába fáradt. Végre rátalált a garnélákra. Így szólt hozzájuk:
- Kedves garnélák! Én egy távoli korallszirten lakom. Ott él az én jó doktorom, a fekete-fehér csíkos tisztogató hal. De sajnos megbetegedett. Arra kérlek benneteket, hogy gyertek el velem és gyógyítsátok meg a mi kedves doktorunkat!
A garnélák jószívűek voltak. Bár sok beteg várakozott rájuk, mégis az egyikük vállalta, hogy beleúszik a fűrészes sügér szájába és elmegy vele a korallszirtjére. Három nap és három éjjel úszott vissza a nagy sügér. Közben nem evett és nem ivott, nehogy lenyelje az aprócska garnélát, aki gyógyulást hozhat a korallszirten élő halaknak. Bizony nagyon elgyengült mire megérkezett. Kitátotta a száját és kiúszhatott belőle a pici gyógyító rákocska. A garnéla azonnal munkához látott. Megtisztította az élősködőktől a tisztogató halat. És lássatok csudát! Egykettőre meggyógyult! Mennyi beteg várt már rá! Ő pedig fáradhatatlanul segített a rászorulókon. A fűrészes sügéreken, a papagájhalakon, a murénákon és mindenféle beteg halacskákon.
Mi történt a garnélával? Ottmaradt. Letelepedett a korallszirten. Ő lett a tisztogatóhal segítője.
A korallszirten élő halak úgy hívták őket:
- Csodadoktorok.
A baba
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy játékbolt. A kirakatban sok szép játék mellett ott ült egy barna hajú baba. Voltak ott szőke babák, vörös babák, fekete babák is. Sorra elkeltek valamennyien. Csak a barna hajú baba ült ott tavasztól nyárig. Nem jött érte senki.
- Vajon ki visz el engem? Vajon kinek kell egy barna hajú baba? – töprengett.
- Téged? Senki! Nevetett egy barna mackó. De engem mindjárt elvisz ez a kisfiú! – és már emelte is le a macit a polcról az eladó, hogy átadja egy kisfiúnak.
- Engem is hamar elvisznek – dicsekedett a focilabda. – Olyan még nem volt, hogy a focilabdákat porosodni hagyják a játékboltban! – És tényleg. Sorra elfogytak a barna hajú baba körül a játékok. Új autókkal, labdákkal és szőke, vörös, fekete babákkal töltötték fel a kirakatot. Csak a barna hajú baba maradt állandó vendég.
De eljött az ő napja is. Egy borús őszi napon belépett egy idős néni a boltba.
- Azt a gyönyörű barna hajú babát kérem. Már régen kiválaszotta a kisunokám. Tavasz óta csak arról hallok, milyen jó lenne, ha az övé lehetne – mondta a kedves asszony.
A babát kiemelték a kirakatból és szépen becsomagolták egy díszdobozba. A néni kilépett vele az utcára. A hideg pára azonnal lecsapódott a baba doboza műanyagfalán. Így a baba sokáig nem látott semmit. Aztán belépett vele a néni egy nagy házba. A meleg levegő elpárologtatta a díszdobozról a nedvességet. Így a baba láthatta, hogy egy olyan házba került, ahol minden fehér. Fehérek voltak a falak, fehérek a bútorok, a székek, a padok, az asztalok, a polcok, az ajtók. A jövő-menő emberek is fehérbe öltöztek.
- Vajon hol lehetek? Hová hozott az új gazdám?
A néni benyitott egy fehér ajtón és egy kis szobába értek. A fehér ágyon fehér paplan alatt egy falfehér kislány feküdt.
- Nézd, mit hoztam neked! Ez a szép ajándék meglásd, meggyógyít majd! – adta át a babát a néni a kislánynak.
- Jaj, de gyönyörű! – ölelte magához a kislány a babát, és máris mintha picit pirosabb lett volna az arca. – Már ki is találtam, hogy mi lesz a neve: Csillának fogom hívni, mert olyan csillogó a szeme.
A baba is örült, hogy örömet okozott ennek a kislánynak. A néni is örült, hogy örömet okozott az unokájának. A kislány is örült, hogy megkapta azt a szép babát, amire tavasz óta vágyakozott. Hamarosan meg is gyógyult. Mikor hazaért várta már a sok szőke baba, vörös hajú baba, fekete hajú baba, a sok labda, a sok játék. De azokkal nem játszott. Csak Csillával, aki meggyógyította.
Csodabicikli
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodabicikli. Ennek a
biciklinek, ha azt mondták, hogy "Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok",
azonnal ott termett. Csodálatos bicikli volt. Csak az volt a baj, hogy
a gazdája a háromfejű sárkány volt, aki pedig nagyon mogorva, nagyon
irigy sárkány hírében állt.
Ekkoriban az emberek nem tudtak még e-mailt küldeni vagy telefonálni,
hanem mindent, ami velük történt levélben írtak meg a barátaiknak,
rokonaiknak, szüleiknek, gyermekeiknek. A felnőttek levélben meséltek
az életükről. A gyerekek levélben kértek ajándékot a Mikulástól. A
fiatalok levélben vallottak szerelmet egymásnak. Ezért aztán nagyon
sok dolga volt a szegény postásnak. Egész nap csak lótott-futott,
mégsem végzett időben. Mindig nagyon kimerült és fáradt volt mire este
nyugovóra tért.
Egyszer hírét vette a postás, hogy a háromfejű sárkánynak van egy
olyan csodálatos biciklije, aminek csak azt kell mondani, hogy
"Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok" és az azonnal odarepít.
- Ó, bárcsak lenne egy ilyen csodabiciklim! - sóhajtozott a postás -
Nem kellene egész nap dolgoznom. Gyorsan végeznék a munkámmal és
minden levél időben célba érne! Még pihenni is maradna időm
délutánonként!
Addig-addig vágyakozott, addig-addig sóvárgott és sóhajtozott, míg
végül elhatározta, hogy elmegy a háromfejű sárkányhoz és kölcsönkéri
tőle a csodabiciklit. Örökbe nem is merte volna kérni, hisz olyan
irigy és mogorva a háromfejű sárkány, hogy úgy nem adná. De hátha
kölcsön odaadja!
A háromfejű sárkány a nagy hegy tetején egy barlangban lakott. A
postás nagyon elfáradt, ahogy ment, ment felfelé a saját rozoga
biciklijén. Félúton le is kellett szállnia és tolta a biciklit, olyan
meredek volt a kaptató. Szédült a kimerültségtől mire felért a
háromfejű sárkány barlangjához. A sárkány épp kinézett az ablakon.
- Nini, a postás! - kiáltott.
Nagyon megörült.
- Biztosan levelet hozott nekem! - gondolta örömmel.
A szíve gyorsabban vert és boldogan szaladt ki a barlang elé.
- Jó napot, postás bácsi! - köszöntötte. - Ugye, levelet hoztál nekem!
Már olyan rég várom azt, hogy nekem is levelem érkezzék!
A postás okos ember volt. Azonnal tudta, mit kell tennie. A kabát
zsebébe kotort és elővett egy levelet. Egy levelet, ami már régóta ott
volt és arra várt, hogy átadhassa valakinek, akit nagyon boldoggá
tehet vele. Mert a postásnál mindig voltak kézbesítetlen levelek.
Olyanok, amin sem a címzett, sem a feladó neve nem szerepelt. Ez a
kabátzsebben lapuló levélke is ilyen kézbesítetlen maradt. Egy nagy
piros szívet rajzolt rá a küldő és a közepére azt írta csupa
nyomtatott nagy betűvel, hogy
SZERETLEK!
De az sohasem derült ki, hogy ki szeret és kit szeret, mert sem
feladó, sem címzett nem volt a levélen. Így került az a jó postás
bácsi zsebébe.
- Majd csak kiderül egyszer, hogy kinek kell ezt a levelet átadnom!-
gondolta akkoriban amikor betette a kabátzsebébe.
Most pedig elérkezettnek látta a pillanatot, hogy örömet szerezzen
vele a háromfejű sárkánynak.
- Igen - mondta - ezt hoztam neked! - azzal átadta a levélkét.
A sárkány mohón kapott a levél után. A kezébe vette és olvasta,
olvasta, olvasta...
- Szeret engem! - kiáltotta boldogan. - Mégiscsak szeret! -
ugrándozott, ahogy a boldog sárkányok ugrándozni szoktak.
Mikor aztán jól kiugrálta magát rápillantott a postásra és ekkor vette
csak észre, hogy mennyire elfáradt a kézbesítéssel.
- De te aztán jól elfáradtál mire elhoztad nekem ezt a drága, szép
levelet! - mondta.
- Bizony, alig állok a lábamon. Épp ezért arra kérnélek - mondta
kedvesen a postás bácsi -, hogy add kölcsön a csodabiciklidet, hogy
másoknak is el tudjam vinni a levelüket.
- Vidd csak! - mondta engedékenyen a háromfejű sárkány. - Aztán máskor
is hozz nekem ilyen jó híreket! - tette hozzá reménykedőn.
- Úgy lesz! - felelte a postás. Azzal megköszönte a csodabiciklit,
gyorsan felpattant rá és már mondta is a varázsszót:
- Hipp, hopp, legyek a hegy lábánál!
Máris ott termett.
Ettől a naptól kezdve jó dolga volt a postásnak. Csak felsorolta a
címeket a reggeli postabontás után és a csodabicikli pillanatok alatt
odaröpítette a címzettekhez. Délutánonként pedig horgászni járt a
közeli tóhoz. Így aztán pihenten indult mindennap munkába.
S ha néha-néha olyan levelet kapott, amin nem szerepelt sem feladó,
sem címzett, no és a tartalma is jó volt, meglátogatta a háromfejű
sárkányt és nekiadta a levelet.
- Mégiscsak van, aki gondol rám! - mondta ilyenkor az öreg háromfejű boldogan.
És így is volt, hiszen valóban hálásan gondolt rá a csodabiciklin járó postás.
Írta: Mézes Judit